Nagyító alatt a kontinentális filmgyártás a Cinematik fesztiválon, és azzal együtt elemezzük a magyar filmet is.
A tömegszórakoztatás és a magas művészet örökös harca sehol sem annyira szembetűnő, mint az európai filmgyártásban. Míg Hollywood kiforrott formulákkal, gigantikus költségvetéssel és jól behatárolható műfaji keretekkel hódítja meg a globális piacot, addig a kontinens alkotói évtizedek óta küzdenek azzal a kérdéssel: miként lehet széles közönségrétegeket megszólítani úgy, hogy közben a film elkerülje a tucatárusítás csapdáját. A legutóbbi szlovák Cinematik filmfesztivál részletesen körüljárta az „európai Hollywood” jelenségét, vagyis azokat a pénzügyileg ambiciózus, szuperprodukciós kísérleteket, amelyek az amerikai stílusú látványvilágot kísérlik meg ötvözni a sajátos regionális identitással.
Az európai látványmozi története tele van tanulságos sikerekkel és buktákkal. A megközelítés ikonikus úttörője Luc Besson, aki Az ötödik elem óriási közönségsikerével bizonyította, hogy a francia filmgyártás képes felvenni a versenyt a tengerentúli blockbusterekkel. Ugyanakkor az ő karrierje szolgáltatja a legfájóbb intő példát is: a mintegy 170-200 millió dollárból forgatott Valerian és az ezer bolygó városa a kontinens valaha volt legdrágább alkotásaként óriásit bukott a mozipénztáraknál. A látványos sci-fi kudarca rávilágított arra, hogy a gigantikus költségvetés nem garancia a közönségsikerre, ha a történetmesélés hiányosságaival nem tud mit kezdeni a publikum. Hasonló utat járt be az 55 millió dolláros Babylon A.D. is, miközben az olyan vállalások, mint az európai koprodukcióban készült Felhőatlasz vagy az 50 milliós költségvetésű Az ellenállás (De Gaulle) – ITT írtunk róla – jól mutatták a szépirodalmi alapanyagok és a történelmi drámák túlzott narratív komplexitásából fakadó piaci korlátokat.
A regionális piacok vizsgálatakor különösen tanulságos Dánia modellje, amely az audiovizuális alapok hatékony kihasználásával és évi nagyjából 60 millió eurós támogatási keretével képes egyensúlyt teremteni a szerzői kísérletezés és a széles körben fogyasztható mozi között. Az olyan rendezők, mint Nicolas Winding Refn a szélsőséges stiláris megoldásokat és a műfaji filmeket ötvözik (mint a Valhalla Rising esetében), míg az olyan kosztümös drámák, mint A fattyú (Bastarden) bizonyítják, hogy a történelmi tematika is lehet feszes, közönségbarát és anyagilag fenntartható.
Ezzel szemben a szlovák filmgyártás sajátos kihívásokkal és növekvő kereskedelmi ambíciókkal küzd. A szlovák mozi a történelmi, bűnügyi és népi tematikákban találta meg a helyi közönséghez vezető utat. Jó példa erre a Bathory, amely mintegy 10 millió eurós büdzséjével a legdrágább szlovák produkcióként 400 ezer nézőt vonzott be, vagy a Miki és a Černák, amelyek bűnügyi szálukkal elérték a 800 ezres nézettséget. Ugyanakkor a szlovák filmek nemzetközi terjeszkedését nagymértékben nehezíti a regionális piacok beszűkülése; a cseh piacra való belépéshez például ma már elengedhetetlen a professzionális szinkronizálás vagy feliratozás, ennek hiányában a szomszédos országokban is elmarad a várt siker.
De mit jelent mindez a magyar film szempontjából? Ha a Cinematik fesztivál megállapításait rátesszük a hazai filmipar térképére, kísértetiesen hasonló mintázatokat és tanulságos paradoxonokat találunk. Magyarországon az elmúlt években óriási állami tőkével indult meg az intézményesített „hazai blockbuster-építés”: a milliárdos költségvetésből készült történelmi szuperprodukciók (mint a Most vagy soha! vagy a Hogyan tudnék élni nélküled?) pontosan azt a hollywoodi mintát követték, amit Luc Besson is megcélzott. Ám a magyar piaci valóság még erőteljesebben rávilágított arra, amit a kontinentális elemzés is megállapított: a büdzsé mérete önmagában még nem garantálja a valódi nézői elköteleződést.
Ezzel párhuzamosan ugyanis kirajzolódott a független magyar filmek döbbenetes kasszasikere és megerősödése, ami tökéletes példája a kis büdzséjű, de a közönség nyelvét beszélő európai közönségfilmnek.
A Herendi Gábor rendezésében, állami támogatás nélkül készült Futni mentem történelmi rekordot döntött. A független romantikus vígjátékot több mint 660 ezer néző látta a mozikban, ezzel maga mögé utasította az elmúlt évtizedek nagy részét, bebizonyítva, hogy a közönséget nem a digitális effektek vagy a monumentális díszletek, hanem a jól felépített karaktermunkák és az azonosulható történetek vonzzák be.
Szintén független produkcióként ért el átütő közönségsikert a Velencében díjazott Magyarázat mindenre (Reisz Gábor rendezése) is. Ez a film arra adott választ, hogy a magyar mikrorealitás, ha feszesen és hitelesen van megírva, nemcsak nemzetközi fesztiválokon futhat be nagy utat, de a magyar mozipénztárakban is tömegeket tud megszólítani anélkül, hogy feladná művészi integritását.
A magyar piacon különösen élessé vált a kontraszt a sokmilliárdos, központilag finanszírozott történelmi mozik és a szerényebb, de piaci alapon működő műfaji filmek között. A számok világosan megmutatták: a független filmek stábjai az alacsonyabb büdzsék ellenére is képesek felvenni a versenyt a szuperprodukciókkal, rávilágítva arra, hogy a nézői bizalmat nem lehet büdzségyarapítással megvásárolni.
A szlovák példához hasonlóan a magyar filmgyártás legfőbb rákfenéje továbbra is a szűkös hazai piac. A nyelvi korlátok és a terjesztési nehézségek miatt a magyar közönségsikerek elenyésző kivétellel nem tudnak határokon átívelő bevételt generálni a szomszédos országokban, így a megtérülés szinte teljes egészében a hazai mozilátogatókra marad.
A filmek fogadtatása és a közönségigények alakulása rávilágít arra is, hogy a mozi a társadalmi normák lenyomata. Ahogy a régiós televíziózásban a 90-es évek kultikus német vígjátéka, a Der bewegte Mann (a magyar piacon Mindenki másképp kívánja), vagy a hazai mozikban az ezredforduló olyan közönségsikerei, mint a Valalami Amerika és az Üvegtigris is jól mutatják: ami egykor a tömegek humorforrása volt, az mai szemmel nézve már sokszor elavultnak vagy politikailag korrekten problematikusnak tűnik.
A Cinematik fesztivál által felvázolt kép világos: az európai filmgyártás – és benne a magyar mozi – ereje nem a hollywoodi klónozásban, hanem a diverzitásban és a hiteles történetmesélésben rejlik. Bár a szuperprodukciók óriási pénzügyi kockázattal járnak, a jó forgatókönyvre épülő, kulturálisan beágyazott és a műfaji szabályokat tiszteletben tartó alkotások – mint a Futni mentem vagy a dán közönségfilmek – képesek arra, hogy egyszerre maradjanak hűek a kontinens örökségéhez és töltsék meg a mozipénztárakat.
Borka Roland
