A Prime Video új brit szatírája, a Bait papíron egy barna bőrű James Bondról és a faji előítéletekről szól. Valójában viszont sokkal pontosabb látlelet a modern nyilvánosságról és a stúdiórendszer cinizmusáról, arról a neurotikus állapotról, amikor az egyéni identitás már semmit sem ér, ha nem lehet belőle jól értékesíthető, lájkvadász médiaterméket faragni.
Ha az ember meglát egy címet, ami arról szól, hogy egy pakisztáni származású, feltörekvő londoni színész esélyes lesz a következő James Bond szerepére, a mai médiatérben azonnal beindulnak a pavlovi reflexek. A kultúrharcos jobboldal már élesíti a „woke tönkreteszi a nyugati kultúrát” kezdetű publicisztikákat, a progresszív buborék pezsgőt bont a diverzitás jegyében, a stúdió marketingesei pedig elégedetten dörzsölik a tenyerüket, mert a kattintásszámláló pörög.
Riz Ahmed (aki nemcsak a főszereplője, de alkotó-írója is a Prime Video 6 részes, Bait című sorozatának) pontosan tudja, hogy ezen a pályán játszanak. A sorozat címe nem véletlenül jelent egyszerre csalit és kattintásvadászatot (clickbait). Az igazi bravúr azonban az, hogy a Bait nem a rasszizmusról akar nekünk unalmas, szájbarágós kiselőadást tartani. Sokkal mélyebbre megy, mert azt mutatja meg, mit tesz az emberi pszichével, ha a létezésünk egyetlen értékmérője a rólunk generált online zaj, és hogyan darálja be az őszinte önkifejezést a multikulturális kapitalizmus.
A történet mindössze négy napot ölel fel. Shah Latif (Riz Ahmed) egy klasszikus, harmincas éveiben járó, egzisztenciális gödörben kuporgó színész, aki jobb híján reklámokban és harmadvonalbeli rendőrségi sorozatokban haknizik terroristát játszva, miközben a családja folyamatosan azt kérdezgeti, mikor lesz végre rendes állása. Aztán jön a casting Helen-nél (Maxine Peake), az új Bond-film rendezőjénél, és Shah hirtelen a globális figyelem középpontjába kerül. Egy kiszivárgott fotó, egy félreértett bulvárcikk, és bumm, a fél világ imádja, a másik fele gyűlöli, ő pedig kap egy orbitális pánikrohamot egy nyilvános eseményen.
A legtöbb külföldi kritika eddig ott akadt el, hogy a Bait egy remek bevándorló-szatíra a brit-ázsiai identitásról. Ez persze igaz, Guz Khan zseniálisan hozza a seftelős unokatestvért, és a családi dinamika is végtelenül hiteles. De ha lehántjuk a kulturális specifikumokat, a sorozat valójában a modern ember leguniverzálisabb betegségét diagnosztizálja, azaz a külső validáció abszolút diktatúráját.
Shah karakterén keresztül azt látjuk, ahogy a privát és a nyilvános én közötti szakadék olyan tágra nyílik, hogy abba beleremeg a realitásérzék. Nem véletlen a sorozat legbizarrabb, egyben legszórakoztatóbb húzása, miszerint Shah belső hangja, az önutálata és az impostor-szindrómája egy levágott malacfej formájában manifesztálódik, ami Patrick Stewart kimért, Shakespeare-i hangján alázza őt folyamatosan. Ez a húzás finoman jelzi, hogy nem egy klasszikus szociodrámában ülünk, hanem egy szürreális pszichothrillerben.
A Bait igazi feketeöves gonosztevője azonban nem a dühös internetes trollhadsereg, hanem maga a stúdiórendszer, amely a diverzitást kizárólag Excel-táblázatok és fókuszcsoportos kutatások alapján méri. Ahmed tűpontosan mutatja be azt a képmutatást, ahol a stúdiófejesek és producerek számára Shah nem egy tehetséges művész, hanem egy kockázatmentesre csiszolt marketing-projekt.
A sorozat legzseniálisabb, egyben leggyomorforgatóbb jeleneteiben azt láthatjuk, ahogy a PR-csapat hideg, vállalati nyelven vitatkozik azon, hogy Shah pakisztáni háttere „elég PC-e” a globális piacon, vagy kellene-e mellé egy afroamerikai mellékszereplő is, hogy az amerikai bevételeket maximalizálják. A hús-vér embert, a maga kulturális örökségével és traumáival együtt pillanatok alatt árusítják.
Shah nem azért kell nekik Bondnak, mert falakat akarnak bontani, vagy mert hisznek az egyenlőségben, hanem mert a faji identitása most a legforróbb valuta a popkultúrában. A sorozat zseniálisan világít rá a kortárs szórakoztatóipar legnagyobb paradoxonára, hogy miközben a stúdiók a befogadást hirdetik, valójában teljesen dehumanizálják a kisebbségi alkotókat, akiket biodíszletként használnak a saját morális felsőbbrendűségük és profitjuk bebiztosítására.
A rendezés (Tom George és Bassam Tariq munkája) vizuálisan is ezt a fojtogató hálót támogatja. A klausztrofób közelik, a hirtelen ránk ugró okostelefonos képernyők és a feszült vágások miatt a néző is kezdi úgy érezni magát, mintha egy folyamatosan pittyegő értesítési listát bámulna. Amikor a casting utáni népharag elönti az internetet, Shah ahelyett, hogy kikapcsolná a telefonját, függőként frissíti a feedet. Beszippantja a saját brandje, és már ő maga sem tudja, hol végződik Shah, a magánember, és hol kezdődik a „barna Bond”, a globális vitatéma. A modern nyilvánosságban a negatív figyelem is figyelem, a figyelem pedig valuta.
A Bait nem az a fajta vígjáték, amin az ember jóízűeket nevet a kanapén. Ez a Fleabag-féle cringe-comedy és a Black Mirror technofóbiájának a szerelemgyereke. Riz Ahmed gyakorlatilag terápiás jelleggel írta ki magából a sztárrá válás és a reprezentációs kényszer minden szorongását, és ez a személyes fűtöttség menti meg a sorozatot attól, hogy egy sima cinikus médiakritika legyen.
A hat epizód pont olyan, mint egy jól megírt, mélyre menő filmgalaxy-cikk, behúz a szenzációval, bent tart a feszültséggel, a végén pedig ott marasz a képernyő előtt, picit mocskosnak érezve magad, amiért te is részese voltál ennek a globális kukkolásnak és az identitás-piacnak. De pont emiatt a Bait az utóbbi évek legfontosabb és legaktuálisabb brit importja.
Filmgalaxy-értékelés: 8,5 / 10
A Bait elérhető a Prime Video kínálatában. 6 epizód, angol nyelven, magyar felirattal.
Borka Roland
