Sör mellé elmegy.
Guy Ritchie megint megcsinálta. Vagyis, pontosabban fogalmazva megint ugyanazt csinálta meg. Tudják, hogyan megy ez London fenegyerekénél: végy egy adag kigyúrt, cinikus fickót, öntsd le őket annyi golyózáporral, amennyi egy kisebb afrikai diktatúra megdöntéséhez is elég lenne, keverj hozzá egy pörgős narrátort, aki úgy magyarázza a bizonyítványt, mintha az élete múlna rajta, majd az egészet tálald fel egy olyan vágóasztalról, amit láthatóan koffeintúladagolásban szenvedő mókusok kezébe adtak.
A recept működik, de a fűszerezés már a múlté.
A sztori? Hát, van egy zónánk, ami szürke, és vannak benne emberek, akik lőnek. A marketingesek persze kitették a kirakatba a nehéztüzérséget. Iit van nekünk Jake Gyllenhaal, aki még mindig úgy tud nézni, mintha egyszerre akarna egzisztenciális válságba zuhanni és puszta kézzel kitépni valaki torkát, és Henry Cavill, aki olyan eleganciával viseli a golyóálló mellényt, mintha a háborús övezet csupán a Savile Row egyik exkluzív szabósága lenne. Ők ketten hozzák a kötelezőt, a tesztoszteronbomba ketyeg, a párbeszédek pörögnek, a hullák meg úgy hullanak, mint az őszi légy.
„A terv egyszerű volt, mint a pofon: bemegyünk, lelőjük, akit kell, elhozzuk, amit kell, és távozunk. Csak hát a terveknek van egy olyan rossz tulajdonságuk, hogy nem olvassák a forgatókönyvet.”
De várjunk csak, Ritchie ezúttal húzott egy váratlant! (Vagy legalábbis azt hitte.) A macsóskodás és a lőporfüst közepette kiderül, hogy a valódi főszereplő, a cselekmény igazi motorja ezúttal egy nő. Frissítő? Lehetne. De Ritchie-nél a feminizmus is nagyjából kimerül annyiban, hogy a hölgy ugyanolyan hatékonysággal és érzelmi mélységgel képes átlőni egy terroristát a szoba túlsó végébe, mint a szakállas kollégái.
És pontosan itt bicsaklik meg a dolog. A szürke zóna ugyanis semmi újat nem mond a világról. Ez egy színtiszta, vegytiszta, steril akciófilm. Ritchie felmondja a leckét, előveszi a jól ismert paneleket – a visszaszámlálást, a kettős játékot, a fülbemászó brit akcentussal daráló narrációt –, de a gépezetből hiányzik a lélek.
Nincsenek igazi mélységek, és ami még nagyobb bűn egy ilyen műfajnál, hogy nincs kockázat. Egy pillanatra sem hisszük el, hogy a főhőseink haja szála is meggörbülhet, a golyók mintha udvariasan kikerülnék a sztárgázsit élvező színészeket. Nincs tét, csak látványos koreográfia.
Szórakoztató? Persze, két sör között elcsúszik a moziban, mint a zsíros deszka. De amint felgyúlnak a fények, a film úgy párolog el az ember emlékezetéből, mint a puskapor füstje a szélben. Erős közepes, Guy. Legközelebb talán egy kicsit kevesebb narrációt, és egy kicsit több tököt kérnénk a forgatókönyvbe.
Borka Roland
