Dínók minden mennyiségben.
Kellemes intellektuális csapda egy David Robert Mitchell-film előtt a Valami követ felől közelíteni. A rendező korábbi munkái után az ember szinte reflexből várja a vizuális költészetet, a nagy hallgatásokat és azt a lassan rátekeredő szorongást, amelyben még egy üres folyosónak is jelentősége lesz. Az Oak Street vége viszont hamar kihúzza a dugót ebből a várakozásból.
Mitchell ezúttal láthatóan nem akarja megváltani a műfajt. Inkább fog egy átlagos amerikai utcát, egy családi sütögetést, néhány elvarratlan magánéleti problémát, valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben, hogy meglegyen a fíling. A kamera ráérősen körbejárja ezt a kis társadalmi akváriumot, és egy darabig tényleg úgy tűnik, mintha Mitchell innen akarna valami nagyobb lelki következtetéshez eljutni. Az utca neve is erre hangol: az Oak Street magyarul Tölgyfa utcát jelent, egy fát, amely emberöltőkön át a helyén marad – mintha a nyesett sövények és a rendezett előkertek alatt már a cím is sejtetné, hogy itt valami jóval régebbi dolog lapul a felszín alatt.
Aztán az egészet rálöki az őskorra. A kozmikus anomália után a szomszédok helyén páfrányok nőnek, a gondozott gyepen pedig olyan lakók surrannak, akiknek a kerítés semmit sem jelent: dinoszauruszok. A film pedig vele együtt lelép a filozófiai járdáról.
A spielbergi kertvárosi nosztalgia ettől hirtelen túlélőfilmmé változik. Nem kell sok idő, hogy kiderüljön: Mitchell most nem a néző fejében akar fészket rakni. A gyomrában viszont annál inkább.
A korábbi filmekből ismerős visszafogottságot felváltja a mozgás, a zaj és az egyre kevésbé elegáns menekülés. Igen, jön a futás meg a sikítás. Klasszik.
Michael Giacchino zenéje és a hangdizájn sem a szereplők lelkében matat. Megteszi, amit egy ilyen filmben kell: rátesz még egy lapáttal a kapkodásra. A megfigyelő beállításokat hamar felzabálja a kézikamera, a csend pedig elveszíti minden gyanús mélységét. Két őslény-támadás között egyszerűen levegőt veszünk.
És ez valójában felszabadító. A néző ugyanis hajlamos Mitchell nevét látva még a sövénynek is jelentést képzelni. Itt viszont tényleg érdemes benézni a bokor mögé, mert jó eséllyel valami ősállat ólálkodik ott.
És a film egyik legjobb döntése, hogy a színészek nem akarják megmenteni a helyzetet egy összekacsintással.
Anne Hathaway és Ewan McGregor úgy játsszák végig ezt az egész képtelenséget, mintha a dinoszauruszok megjelenése csak egy különösen rosszul sikerült vasárnap volna. Ettől nem lesz belőle paródia. A szereplőknek valóban félniük kell, nekünk pedig lehet közben derülni is.
Hathaway különösen jól működik abban a gyors váltásban, ahogy a családját egyben tartani próbáló anya egyik pillanatról a másikra fegyveres túlélővé válik. McGregor pedig kiválóan hozza azt a figurát, akinek a problémáihoz képest hirtelen minden dinoszaurusz fontosabbnak bizonyul. Így a pizzafutár apa alsónadrágban menekül, a felesége puskával indul raptorra vadászni, és egyszer csak kiderül, hogy a családi konfliktusokat ráérünk később megbeszélni. Ha lesz később.
Na, a probléma éppen itt kezdődik. Az első negyedórában felrakott családi feszültségek közül több egyszerűen ott marad a kertváros romjai között. A film felkínál ugyan néhány konfliktust, de amikor a történetnek újra dolga lenne velük, már inkább egy következő támadás felé rohan.
A dialógusok sem mindig bírják ezt a tempót. Túlmondják, ahelyett, hogy hagynák hatni az ábrázolást. Az ilyen mondatokon érződik, hogy a forgatókönyv nem bízik eléggé a saját képeiben.
A digitális látvány sem mindig tart lépést a film ötletével. Néhány dinoszauruszos jelenet kifejezetten feszült, máskor viszont az őslények inkább digitális vendégként érkeznek, semmint hús-vér élőlényként. Egy villanásra eltűnik a külvárosi illúzió, és meglátjuk mögötte a zöld hátteret.
Az Oak Street vége ettől még meglehetősen pontosan tudja, milyen filmet akar idézni. Ott van benne a hetvenes-nyolcvanas évek amerikai kalandfilmjeinek képi világa, a családi blockbuster ártatlansága, és persze a dinoszauruszok miatt óhatatlanul ott sompolyog a háttérben a Jurassic Park is.
De Mitchell nem próbálja felvenni vele a versenyt. Nem újabb őslényfranchise-t akar építeni, hanem visszanyúl ahhoz az időszakhoz, amikor egy hollywoodi film még elég merész lehetett ahhoz, hogy ennyivel beérje: itt egy család, itt egy kertváros, és most engedjünk rájuk néhány raptort.
Ebben pedig van valami kifejezetten kellemes.
Nem azért, mert minden a helyére kerül. Nem kerül. A családi dráma félbemarad, a történet néhol kényelmesen átugrik olyan lépcsőfokokat, amelyeken azért illett volna végigmenni, és a látvány sem mindig tudja elhitetni, hogy az őslények valóban ott topognak a szomszéd kerítésénél.
Csakhogy a film alapötlete olyan pimaszul egyszerű, hogy nehéz teljesen haragudni rá.
Az Oak Street vége nem az a film, amit a Valami követ rendezőjétől elsőre várnánk. Nincsenek benne hosszú, gyanúsan üres beállítások, amelyekről húsz perc múlva kiderül, hogy valami fontosat jelentenek. A dinoszauruszok mögött sem kell feltétlenül megtalálnunk az emberi lét végső metaforáját.
És talán éppen ezért működik.
A rendező neve ugyanis csapdát állít nekünk: hajlamosak vagyunk komolyabb filmet keresni ott, ahol Mitchell most inkább a mozi régi, kissé naiv örömét keresi.
Ennyi.
Nem akar többnek látszani egy veszettül szórakoztató dínós túlélőtúránál – és annak tulajdonképpen tökéletes.
Borka Roland
