Félrement az új galaxisépítés – Rebel Moon I: A tűz gyermeke kritika

Epikusnak szánták, ám nem igazán úttörő.

Ha lehet hinni Zack Snyder szavának, akkor a Rebel Moon projektjét több évig fejlesztette, és egy olyan univerzumot akart kiépíteni, ahol a sokszínű karaktersereg és a világ is számos szálon kibontható lenne. Olyasféle, mint amilyen a Csillagok háborúja, vagy a Gyűrűk ura. A Rebel Moon 1. rész: A tűz gyermeke, azonban nemhogy nem váltja be ezen elképzeléseket, hanem egy olyan űreposszal van dolgunk, ami nem tud mit kezdeni a nézővel.

Nézzük a történetet. Kora (Sofia Boutella) egy bizonyos galaxis szélén tengődik egy földműves faluban (Veldt). Már az első pillanatban érzékelhető, kívülálló – és ez a továbbiakban se fog változni – mégis, valamilyen fura kötődést színlel a településsel, ahol az egyedüli tivornya a magtestesülés, a termékenységet növelni hivatott közös-ülés. Ebben a közegben semmi érdekesség nincs, hacsak az nem, hogy Gunnar (Michiel Huisman) az egyik földműves a Szülőföld forradalmárainak/lázadóinak ad el gabonát.

És mit ad a sors, a lemészárolt király űrlordjai, egyfajta nácikként járják a galaxist, lázadókat keresve és pusztítást hagyva maguk mögött. A földműves kis faluban csak ízelítőt adtak, mi vár rájuk. A fő uraság (Balisarius) jobbkeze, Atticus (Ed Skrein) lemerészkedik a földjükre és se szó, se beszéd rájuk telepszik. Ő ugyan tíz hét múlva tér(ne) vissza, azonban katonáit – valamiért – mégis a faluban hagyja, egyfajta hadiszállást létrehozva. Itt életre kel egy régi katonarobot, aki ma már a béke élharcosa, kinek egy helyi leány pitypang-koszorút fon és felhelyezi a fejére. Ettől még komolytalanabbá válik az amúgy se túlizmozásról híres robot.

Mikor aztán ezt az egyébként szemrevaló leányt kiszemelik a katonák és felaljzott éhségükben megkaparintják, Korában felébred a harci és védelmi szellem, azonnal egymaga nekiveselkedik a katonáknak és úgy leteríti őket, hogy aztán attól koldulnak. Majd felkerekedik, Gunnar kíséretében, hogy összetoborozzon egy lázadó csoportot és felvegye a harcot a Szülőföld hadseregével. Az út során aztán sorra megkapjuk, ki mindenki csatlakozik hozzájuk. Ezek a „megállók” semmi újdonságot nem hoznak, amit százezerszer ne láttunk volna: betérnek egy kocsmába, ahol verekedésbe keverednek, egy pókszerű lénnyel társalognak (a szegény ember Aragogja a Harry Potterből?), majd egy arénában találják magukat, hogy aztán egy hippogriffre hasonlító lényt ül meg az egyik szabadulni vágyó lázadó.

Ott vannak, akár a Hét mesterlövész, hogy ellenálljanak, vagy bosszút vegyenek a korábbi sérelmeikért, ez tartja össze őket vándorútjuk során. Persze aztán összeakasztják a bajszukat a főgonosszal, aki szintén valamilyen furcsa hibrid egy nyálkás tankban érlelve, miközben az egész mögött Kora vezére és mostohaapja áll.

Így tárul elénk egy ismeretlen galaxis világa, ám nem kapunk válaszokat arra, hogy a különféle lények miért is vannak és kik ők. Az egész olyan, mintha minden ismert űreposzos toposzt és western klisét összegyúrtak volna és reklámpercekre bontva tálalták volna beleértve a sokszínűség mai megjelenítését. Az univerzum változatos ugyan, ám mégis unalmas, és érdektelen karakterek kerülnek elő, akiknek csak villanásnyira tűnik fel a motivációjuk, éppen annyira, hogy beleilleszthessék a történetbe, ami viszont egy jellegzetes űrvándorút. Az egész indul valahonnét, érint pár bolygót és galaxist, hogy aztán visszaérkezzünk a földműves faluba, ám közben azért még megbirkóznak az új ellenséggel – ki marad akkor nekik legyőzésre? (ha közben nem derülne ki a halhatatlanság turpissága).

A karakterek megformálóival alapból nincs is baj, mindenki hozza a szokásost. Charlie Hunnam például Charlie Hunnam-et játszik. És nyugger robotként Anthony Hopkins is jó hangjátékot produkál. Djimon Hounsou veteran harcosként fonott szakállal bár kifejezetten muris, de nézhető, akárcsak Ray Fisher illetve Ed Skrein.

A megjelenítésre nem lehet panasz. Végtére is több mint 160 millió dollárt elköltöttek a két részesre bontott filmre.

A látvány jellegzetesen snyderes, bevilágított szettek, hangulatszínek és valamilyen fura oknál fogva homályosított képkeret. Az akciójelenetek se hoznak új perspektívát, a tipikus lassított felvételek uralják a képet. Van kétemberes verekedés, lézerkardos virtuozitás, vannak makro- és mikroharcok, földön, vízen, levegőben – már amennyire ez az űrbéli világban lehetséges. Lényegében mindent is belepakoltak.

A történet azonban lapos, a főhőssel se tudunk nagyon azonosulni, és a zenei aláfestés is inkább eltúlzottan grandiózus. Sokatmondó az is, hogy még sehol semmi, de a direktor már bezengte, hogy készül a rendezői változat, ami teljesen más filmet fog jelenteni.

Nagyon érződik tehát, hogy az elképesztő költségvetéssel és marketinggel útjára bocsátott film nem váltja be a hozzá fűzött reményeket és nem lesz belőle következő Csillagok háborúja, de sajnos még csak nem is tisztességes tisztelgés a jóval sikerültebb elődök előtt. Egyszerűen nagyon érződik, hogy sokat akart a szarka, csak éppen…

Összességében tehát a Rebel Moon 1. rész: A tűz gyermek egyszer, úgy mellékes filmélményként közepesen élvezhető, ennél azonban sajnos nem több. Ideje Zack Snyder-t ismét mellékvágányra tenni.

Borka Roland