Modernkori feminizmus ábrázolása a fekete humorú filmszatíra keretei között.
Megannyi női szerep olvasztótégelyévé válik a Szegény párák című film, ami egy klasszikus irodalmi mű, Alasdair Gray azonos című regénye alapján készült,s ami a groteszkizmus markáns sutaságú eltúlzottságába csomagolva állítja szembe a patriarchális társadalom és a modernkori feminizmus szellemes megvalósítását. Yorgos Lanthimos görög rendező filmje egy óriásira duzzasztott metafora, amely testünk és létünk kölcsönhatásából fakadó örökérvényű kérdések egész sorát tárja a mit sem sejtő közönség elé, és úgy odaköpi, hogy az egyszerű néző csak úgy belesüllyed önnön szégyentelen gondolatainak mélyébe, s hogy az abból való kievickélést csak egy velőtrázóan hiteles ábrázolás ránthatja vissza a valóság mitikus aspektusaiba. Ez a kifacsart Frankenstein-ihletésű művészi kinyilatkozás egy felkavaró és misztériumba ágyazott képfolyamban ölt testet. Szó szerint. Az erőteljes és felnagyított képi világban egy olyan absztrakt környezetet hoz létre, amitől a groteszkség gyomorszájon vág és mindennemű örökérvényű konklúziók helyett csak úgy ott hagyja bégetni a férfiállatot.
A történet szerint a viktoriánus Londonban járunk, ahol Max McCandles (Ramy Youssef) orvostanhallgató merő kíváncsiságból és kételyeiből fakadó ügybuzgósában dr. Godwin Baxter (Willem Dafoe) sebész szolgálatába szegődik egy emberkísérlet folytán, amikor is az orvos szörnylaboratóriumához alakított kastélyába lépve megismerkedik Bellával (Emma Stone), a kezdetben együgyű, ám gyorsan tanuló lánnyal, akihez erős érzelmi szálakkal kezd kötődni. Godwin egy öngyilkosságot elkövetett nő testébe annak saját gyermekének agyát ültetve támasztotta fel Bellát, így a felnőtt testbe került csecsemő-agy folyamatosan traumatizálva alakítja ki saját, megannyi tapasztalattal szaggatott személyiségét. Ahogy napról napra rohamosan nő Bella intelligenciája, úgy vágyik egyre szabadabb életre. A biztonságot és kényelmet nyújtó, ámde ingerszegény környezetét, még a rendeltetésszerűségükben kifordított használati tárgyak kisvilági mitikusságában is új, ismeretlen, ám annak misztériumából kiforró jólétfenyegető bizonytalanságra cserélné. Ennek fényében Duncan Wedderburn (Mark Ruffalo) ügyvéd, akit megigézett Bella rejtélyes valamilyensége, szinte önsorsrontó vágyakozással elcsábítja és a nem kevésbé elborult nagyvilág hedonista mibenlétének ígéretével világutazásra serkenti. Bella a maga gyermeki rácsodálkozásával vállalja a saját korlátoltságának kiterjesztését a szexualitás érzekletes megélésével valamint a szenvedés és a gyász megsínylendőségében fürödve megnyitja elméjét a filozófiában leledző válaszok után kutatva. A Lisszabonba vezető nagy hajóút során nemcsak saját magát, hanem a körülötte lévő eszeveszetten korlátolt és viselkedési protokolokkal keretezett világ társadalmi rendszerét egyaránt megkérdőjelezi, hogy a gyönyör és a kéjszenvedés mellett a halál megannyi formájával találkozva is felrúgja a szociális asszertivitásra kényszerítő körülmények gúzsba kötésre hajlamos rendszerét.
Közben Duncan a maga férfiasságát megkérdőjelezendően teljesen aláveti magát Bella hihetetlenül feminin hatásának, amely erőgejzírként hol felfortyan, hol lélekgyötrő elkeseredettségbe zuhan, s az addig megszerzett anyagi javak nyomorgók közötti szétosztásával próbálja megakadályozni saját személyiségének szétzilálódását.
Egyik silányságos megtapasztalásból a másikba utazik, hogy már nemcsak a lelkét, hanem a testét is mardossák arra nem szakavatott, perverzitástól se ódzkodó, szutykos férfikezek, azonban Bella egy idő után önmegbecstelenítéséből kiszakadva felismeri és érdeklődve tanulmányozza a jólét visszfényét megidéző szocializmus eszméjét, amit szintén önprostituált társával, Toinette-tel (Suzy Bemba) gondol újra, hogy aztán a bordélyház vezető madámja, Swiney (Kathryn Hunter) felügyelősége mellett kiterjessze önmeghatározására.
E nagyvonalúságú önmegismerési folyamatába zavar bele, vagyis téríti el Godwin betegsége, és a kört bezáróan Bella visszatérve Londonba szembesül igazán a maga létezési alapkérdésének rettenetes válaszával, ezt azonban nem új önrombolásra, hanem önmaga újradefiniálására használja. A múlt rémének felbukkanásával, az irányítómániás egocentrista férje, Alfie (Christopher Abbott) képében meglátja saját maga kivetülését, amit megvet és kétségbeesetten megtör, hogy aztán elkorcsosulva újraillessze életének valamennyi szilánkját. A megélt majd újraalkotott kisközösségi rendszerét félredobva egy valamivel magasztosabb és a traumákat feloldandó felettébb önző cselekedetre ragadtatja magát. Max és Toinette segítségével folytatja Ura/Istene, dr. Godwin munkáját, minek következtében a soviniszta attitűdbe rögzült patriarcha létforma fogyaszthatja a kiskerti zöldséget és mekeghet.
A Szegény párák elbeszélésmódja magán hordozza a pátoszos ismérveket, ugyanakkor a nagyívű történetmesélés nem fullad érdektelenségbe és minduntalan nyomon követhető az útrakelésből születő felfedezés, az infantilizmussal fűszerezett felnőtt test fejlődéstörténete, ami ötvözi az ismert vígjátéki elemeket az archetipikus karakterdráma alapjegyeivel. A különböző sémák megannyi sora számos nyílt és rejtett üzenetet hordoz, és nem kizárják, hanem erősítik egymást. Akárha a szexualitás ordenáré megvitatása nyilvános helyen jelenetéről, vagy éppen a kíméletlen őszinteség a társadalmi konvenciók komikusságba fullasztásáról beszélünk. Mind ott rejlenek a teremtett világ abszurditásai között, amiben visszaköszönnek valóságunk jellegzetes karakterjegyei és eszményrendszereinek alkotóelemei, hogy azokat másként újra összeolvasztva egy ironikus párhuzamot vonjanak eme torz és fenséges képi ötvözetben, valamint az összetetten komikus ábrázolásmódban rajzolja meg a paradoxhelyzetek polgárpukkasztó hangnemben kirótt sorvezetőjét.
Emma Stone kifejezetten velőtrázóan hitelesen ábrázolja a főhőst, érzékelhetően Sztaniszlavszkij-módszer fedezhető fel alakításában. Nem maradnak alul a többi szereplők sem: Willem Dafoe, Ramy Youssef illetve Mark Ruffalo kiválóan hozzák a legjobb karakterformálásukat.
Robbie Ryan eltúlzott, fekete-fehérből színesbe élesen váltó, szélsőségesen halszemoptikusságba ágyazott képfolyása és Jerskin Fendrix (aki maga is feltűnik egy jelenetben, mint éttermi zenész) gondos kézzel válogatott/szerzett zenei kulisszája jól érzékelteti az alkotók valódi szándékát. Ám mindez nem valamiféle öncélú parádézást mutat, hanem különleges atmoszférát teremtve vonja be a nézőt, hogy mindezek váltakozása egyfajta klausztrofób-érzetet keltsen a befogadóban. Egyszerre ámulatos és taszító, éles és homályos. Eklektikusságában azonban meglehetősen futurisztikus víziót formál meg, s a használatukban kifordított használati tárgyak, helyszínek, belső terek (Shona Heath, díszlettervező), s az állathibridek mind álomszerűségesen megalkotva vezeti a gyanútlan nézőt, aki meghökken és elborzad a feltűnően klisés és mégis eredetiségében egyedülálló díszlettől. Így bontakozik ki az egész újrateremtett univerzum, ahol nemcsak Bella, hanem maga a néző is felfedező ebben a meglehetősen bizarr képkavalkádban. Jól játszanak és jól illeszkednek a képek is, hogy a kosztümök (Holly Waddington, jelmeztervező) pszichedelikus megidézettséget kiváltó megvalósításáról ne is essen szó. Mind egy komplexitásában profán és mégis leíró elbeszélés úgy reflektál korunk örökérvényű kérdéseire, hogy közben ez a fajta művészfilm nem ölti magára egy konstruált tanmese jellegét, hanem egyedi filmnyelvvel hozza közel és alternatívát felvázolva mutatja, az önrabszolgaságból való kitörés csakis a minél cizelláltabb eseménykezelések során történhet és érhető el a hőn áhított, valamennyi béklyótól mentes, teljes felszabadulás.
Megannyi díjazás mellett 2024-ben 11 Oscar-jelölést kapott az alkotás.
Borka Roland
