Más bőrben, ugyanazért a szívért.
A testcsere-bere nem mai találmány. Amióta világ a világ, Hollywood imádja visszarángatni ezt a receptet a sufniból. Most viszont a Pixar és a Skydance animációs boszorkánykonyhái gondolták úgy, hogy ideje leporolni a jól bevált klisét, és két radikálisan eltérő vizuális köntösben tálalni a mai digitális nemzedéknek. Bár a kiindulópont ugyanaz, a zenei világ, a technikai megoldások és a világsztárok gárdája két teljesen különböző útra tereli a filmeket, hogy a végén mégis ugyanoda érkezzenek meg. Egy olyan korba, ahol a képernyők mögé bújva elfelejtettünk érezni, ez a két mozi játékos pofonnal emlékeztet arra, hogy a világ legfontosabb – és leginkább kiveszőben lévő – értéke az empátia.
Míg a felnőtt nézők az első tíz perc után pontosan tudják a végkifejletet, a gyermekeknek ezek a filmek valami egészen friss élményt nyújtanak. Nekik ez még nem klisé, hanem egy izgalmas „mi lenne, ha?” játék. A két stúdió azonban teljesen más technikai és hangulati arzenállal vágott neki ennek a játéknak.
A Pixar ezúttal nem a szívünket akarta azonnal kitépni (mint a Fel! vagy a Soul esetében), hanem beoltotta magát egy adag kiszámíthatatlan, kaotikus humorral. Daniel Chong rendező egy punk-rock szám ütemére lázadó, gyászoló tinédzsert, Mabelt teszi meg az Agyugrász mese főhősének, aki a helyi kapzsi polgármester autópálya-tervei ellen harcolva ülteti át tudatát egy valósághű robothódba.
A Pixar hozza a tőle elvárható csúcstechnológiát, de egy kis csavarral. A digitális hódgátak, a szőrzet textúrája és a víz fizikája lélegzetelállítóan valósághű, miközben a hódok világa – akik szöveges applikációkon és emojikon keresztül kommunikálnak az emberekkel – szürreális, modern kontrasztot alkot.
A film taktusait lüktető, lázadó dallamok uralják, amelyek tökéletesen aláfestik Mabel belső dühét és a természet nyers, ősi ritmusát.
Az eredeti verzióban a zseniális Piper Curda kölcsönzi a hangját Mabelnek, míg a dörzsölt, gátlástalan polgármester szerepében a mindig zseniális Jon Hamm lubickol. Melléjük csatlakozik Bobby Moynihan is, aki a hód-lét komikumát emeli mesteri szintre.
Ezzel szemben a Skydance és a Netflix koprodukciójában készült Egymás bőrében egy klasszikusabb, mesésebb utat jár be. Itt nincsenek emberek, mert a történet egy hibrid lényekkel teli, misztikus völgyben játszódik, ahol Ollie, a tengeri vidrára emlékeztető pookoo, és Ivy, a papagáj-bagoly keverék javan nem technológiával, hanem mágikus gubók segítségével cserélnek testet.
A film látványvilága szakít a hiperrealizmussal; helyette burjánzó, neonfényű, akvarellszerű palettát használ. A mozgásanimáció pörgős, a karakterdizájnok pedig azonnal plüssfigura-értékesítésért kiáltanak, miközben a háttérben fenyegető éhínség sötét tónusai finoman árnyalják a képet.
A dallamokért a monumentális, törzsi ritmusok és a klasszikus, Disney-féle nagyzenekari hangszerelés felel, ami érzelmi hullámvasútra ültteti a nézőt.
A dinamikus duót a feltörekvő tehetségek keltik életre, de a show-t egyértelműen a háttérben manipuláló, intrikus Tűzfarkas lopja el, akinek a felejthetetlen Tracy Morgan adja a hangját, utánozhatatlan, rekedtes humorral.
Olyan világban élünk, ahol a gyerekek hajlamosak a saját kis algoritmusaik által vezérelt véleménybuborékjaikba zárkózni. Könnyű ujjal mutogatni a másikra a képernyő mögül, de sokkal nehezebb megérteni, mi zajlik a kulisszák mögött. Mindkét film zseniálisan használja ki a helyzetkomikumot – a koordinációs zavarokat, a lebukástól való rettegést –, de a háttérben valami sokkal mélyebb dolog zajlik.
A filmek igazi bravúrja, hogy a testcserét az abszolút empátia eszközeként használják fel. Nem elég azt mondani a mai srácoknak, hogy „figyelj oda a másikra”. Meg kell nekik mutatni, milyen érzés a másik cipőjében – vagy jelen esetben a másik bundájában és tollaival – élni.
Ahhoz, hogy megmentsék az otthonukat, a karaktereknek szó szerint meg kell tapasztalniuk a másik biológiai és érzelmi nehézségeit. Ollie-nak meg kell tanulnia Ivy szárnyait irányítani, miközben rájön, hogy a madarak nem gonoszságból eszik meg a hódok elől a táplálékot, hanem a puszta túlélésért és a családjukért. Mabel pedig hódként érti meg a természet csendes ritmusát, amit emberként a saját dühkezelési problémái miatt képtelen volt meghallani.
Bár a cinikusabb felnőtt nézők felróhatják, hogy az Egymás bőrében néhol túlságosan is kiszámítható sablonokból építkezik, az Agyugrász pedig talán túl naiv módon hisz abban, hogy a vadvilág és a technológia képes a tökéletes szimbiózisra, mindkét alkotás abszolút nézhető, szerethető és pazar családi mozi.
Egy olyan korszakban, ahol a világ sokszor az egyéni sikerekről és a hangos önérvényesítésről szól, ezek a filmek mementóként szolgálnak. Arra tanítanak – giccsmentesen, humorral és pörgős akciókkal –, hogy a valódi kapcsolatok ott kezdődnek, amikor képesek vagyunk félretenni a saját egónkat, és egy pillanatra a másik szemével nézni a világot. Ha a gyerekeink a mozi után legalább egy kicsit megértőbbek lesznek a játszótéren a „másik falkával”, akkor ez a két testcserés kaland már bőven elérte a célját.
Borka Roland
