Baj van a világgal, egyre több a függő.
Will Poulter és Noah Centineo hollywoodi karrierjüket és csillogásukat hátrahagyva épültek be valódi, bíróság által elrendelt rehabilitációs programban részt vevő drogfüggők közé. Adam Meeks rendező Union County című, a Sundance Filmfesztiválon bemutatott docudrámája nyers, érzékeny és időnként fájdalmasan lassú látlelet az amerikai opioidválság hátországából.
Az opioidkrízis már rég nemcsak statisztikai adat vagy távoli híradórészlet az Egyesült Államokban, hanem a mindennapok szürke, fojtogató valósága, különösen a rozsdaövezeti kisvárosokban. Adam Meeks rendező nem kívülállóként tekint erre a világra: a saját szülőföldjéhez közeli ohiói vidéken forgatta le első nagyjátékfilmjét, az Union County-t, amely a 2020-as, azonos című, mindössze 14 perces rövidfilmjének monumentálissá duzzasztott változata. Meeks módszere radikális és rendkívül bátor: professzionális, jól ismert színészeket helyezett el egy olyan mikrokörnyezetben, ahol a mellékszereplők döntő többsége nem színész, hanem a valóságban is bírósági határozat alapján elvonókúrán és reintegrációs programon lévő helyi lakos.
A történet középpontjában két testvér áll, akik a Narcotics Anonymous gyűlések két klasszikus archetípusát testesítik meg. Cody Parsons (a brit Will Poulter alakításában) a hallgatag, saját rossz döntéseitől és bűntudatától megbénult fiatalember, aki ezúttal valóban elszánta magát a tisztulásra. Vele szemben öccse, Jack (Noah Centineo) egy izgága, neurotikus, folyton poénkodó excentrikus figura, akinek minden megnyilvánulásából süt, hogy a gyógyulásba fektetett energiája mindössze vékony máz, ami mögött bármelyik pillanatban ott leselkedik a visszaesés.
Poulter és Centineo – akik egyébként Alex Garland Warfare című filmjében is együtt szerepelnek – tökéletesen simulnak bele az ohiói kék galléros, elszegényedett munkásosztály környezetébe. Poulter görnyedt tartása, leszegett feje és folyamatosan bocsánatkérő tekintete többet mond el az önbecsülés teljes elvesztéséről, mint bármilyen megírt monológ. Karaktere, Cody egy helyi fűrésztelepen kap munkát, az autójában él az erdő szélén, és minden erejével azon van, hogy teljesítse a bíró által előírt lakhatási feltételeket.
„Nem a megszokott ‘mi és ők’ dinamika uralkodik: a hatóságok nem ellenségek, hanem a közösség részei, akik pontosan tudják, hogy az opioid már túl sok életet vett el tőlük.”
A film egyik legnagyobb erénye az az érzékenység, amellyel a bíróság és a bűnelkövetők közötti kapcsolatot ábrázolja. Itt nincs meg a tipikus hollywoodi feszültség a rideg törvény és a kiszolgáltatott kisember között. A heti vizeletminták ellenőrzését végző tisztviselők, a rehabilitációs programot felügyelő szakemberek nem büntetni akarnak, hanem menteni. Ez nem véletlen: a filmben szereplő bírót alakító Kevin P. Braig a valóságban is bíróként dolgozik, a szociális munkást és mentort alakító Annette Deao pedig a való életben is addiktológiai tanácsadóként segíti a függőket. Deao meleg, megértő, mégis határozott jelenléte a film legőszintébb pillanatai közé tartozik.
Míg Cody csendben tűri a megaláztatásokat és küzd a mindennapi talpon maradásért, addig Jack folyamatosan a határokat feszegeti. Rendszeresen elvicceli, hogy alig egy héttel van a pozitív drogtesztje után, nem fizeti a büntetéseket, és a fűrésztelepi fizetését is elszórja. A két testvér közötti dinamika adja a film gerincét: Cody mérhetetlen felelősséget és bűntudatot érez kezelhetetlen öccse iránt, miközben a saját múltbéli bűneit is próbálja jóvátenni a nővérüknél, Katnél (Emily Meade), aki képtelen megbocsátani neki.
Bár az Union County rendkívüli empátiával és hitelességgel beszél a függőségről, a rövidfilm játékfilmmé alakítása komoly áldozatokkal járt. A másfél órásra nyújtott játékidőben sokszor megjelenik a monotonitás és a dramaturgiai tehetetlenség. Meeks annyira el akarta kerülni az olcsó melodrámát és a hatásvadászatot, hogy a film néha egyszerűen leül, és céltalanul sodródik a szürkeségben.
A történet persze így is bejárja a maga elkerülhetetlen útját: a visszaesések, a tragikus fordulatok kódolva vannak egy ilyen közösség életében. Meeks nem kínál könnyű feloldozást, sem megváltástörténetet. Finoman, Celia Hollander minimalista, harangszerű dallamaival kísérve mutatja meg, hogy a függőség elleni harc nem egy látványos csata, hanem apró, monoton, mindennapi döntések sorozata, ahol az emberi gyarlóság miatt sokszor egy lépést lépünk előre, majd kettőt hátra.
Hogy pontosan ki a célközönsége egy ilyen végtelenül melankolikus, a dokumentumfilm és a fikció határán egyensúlyozó alkotásnak, az jó kérdés. De az kétségtelen, hogy az Union County mögött álló művészi alázat és közösségi elkötelezettség példaértékűvé teszi Adam Meeks debütálását.
