Csupa valószerűtlen fejetlenség van ebben a varázslatos mesében – Chupa kritika

Nem így képzelünk el egy Netflix-filmet.

Az még hagyján, hogy európai szemnek idegen és az itteni kultúrától távol álló lényt/történést tárnak a nézők elé, hiszen vannak mexikói sztorik, amik emberközeliségük miatt megragadják a nem latin amerikai embert is. De ahogyan az ottani városi legendának számító chupacabra medveszerű szárnyas lényt, aki kecskék vérével táplálkozik, ennyire elcukiskodják mindennemű háttértudományos megközelítés nélkül, az már felér egy szentségtöréssel. Ez az első és fontos benyomás, de nézzük a részleteket.

Alex, a félénk, mexikói gyökerekkel meg nem értett tizenhárom éves amerikai srác, akinek meghalt az édesapja, a sulis zaklatásokat kipihenendő nagyapja San Javeri birtkára kerül, ahol a különc unokatestvérei várják nagy izgatottan. A nagypapáról (Demian Bichir) hamar kiderül, hogy szenilis übermacsó, aki egykoron veretlen mexikói birkózó bajnok volt, ám egy véletlen baleset következtében súlyos megsérült, és azóta valóságérzékelés-kiesése van. Ott vár Alexre unokatesója, Memo, aki a családi hagyatékot leginkább magáénak vallja, és ha kell, ha nem, birkózó-jelmezbe (Mexikóban sajátságos a viselet: maszkkal és palásttal) bújik. Lányunokatesó is akad, Luna, egy hippi mija (ejtsd: micha) petárda-gyújtásra bírja, mert az olyan újmenő, és közben a csűrből előbukkan egy chupacabra bocs, hogy kerek legyen a történet. Van rosszfiú is, Richard Quinn (Christian Slater), aki mintha Indiana Jones és Alan Grant szerelemgyereke lenne, megpróbálja elfogni a lényt, hogy gyógyászati célokra használja a vérét. Még bemegy a barlangba is, akár a Jurassic Parkban az ásatás, de mintha csak másik koppintás is lenne, amikor a homokos helyszínen leszáll a helikopter, majd pedig a lakókocsiban várja a megbízója, de nem pezsgőt bontanak, mint a dinós filmben volt, hanem ultimátumot adott, ami annyi volt, hogy ha nem keríti kézre a lényt, akkor csomagolhat. Ez aztán a motiváció?!

De nemcsak ennél a jelenetnél érződött, hogy a Jonás Cuarón filmje nem áll a helyzet magaslatán, és talán még a Netflixnél is elnézték, merthát a rendező apja nyomdokába lépett, aki szintén direktor és a forgatókönyvön elolvasásán kívül vélhetően nem látták a kész alkotást. Már csak azért sem, mert a másfél órás játékidő se segít ahhoz, hogy elmerüljön misztikumban, mert sok helyütt nevetséges és kifejezetten groteszk pillanatokat szerez. Dan Zimmerman vagónak ebből kellett kihozni valamit, ami még az agyonvágásokkal se sok. Egyik percben még felhőtlen szórakozás van, hogy aztán egy másik minutumban minden filmes eszközös átvezetés nélkül mélydrámába csöppenjünk. Ez a következetlenség aztán az egész filmen végig érződik. Külön jól mutatnak a jelenetek, van íve is, csak éppen, együtt, egymásba fűzve nem ad teljes képet, hiszen amint elmerülnénk, máris van, ami megzavar.

Most komolyan? Ki látná szívesen nagyapját, amint félmeztelenül, kék latex nadrágban, palásttal a hátán, arcán a ketrecharcosok maszkjával rohan végig verőfényes napsütésben a sivatagban… Vagy amikor minden különösebb felvezetés nélkül egy gameboy-ért akar a nagypapi egy tizenhárom éves gyerekkel birkózni és fojtogatni. És lehetne sorolni az elképesztő fejetlenségű jelenetek sorát, legyen elég ennyi, de van ebből és még ettől képtelenebb is rendesen a Chupa című film. Ami egyébként a spanyol, portugál és filippínó nyelv szlengjében az orális kényeztetést jelöli…

Pozitívumként csupán a valóban szép felvételeket (operatőr: Nico Aguilar) lehet felhozni, ám azok is meglehetősen giccsesre sikeredtek, és megbocsátanánk, ha lenne ennek a filmnek legalább olyan megható pillanata, amitől éreznénk, van szíve és nemcsak egy papíron jól mutató, kimért mozgókép lenne. A zenére alapból nem lenne panasz, Carlos Rafael Rivera minden tőle telhetőt megtett, csak éppen a muzsikája nem illik a képsorokhoz, vagy fordítva.

Borka Roland