Kritika.
A 1670 második évada ott folytatja, ahol az első abbahagyta: Jan Paweł, Adamczewski nemes, a történelem legnagyobb – és talán egyetlen – önjelölt hőse továbbra is meg van győződve arról, hogy az ő személyes nagysága tartja egyben a Lengyel–Litván Nemzetközösséget, a családját és az univerzum erkölcsi rendjét. A különbség csupán annyi, hogy a második évadban a világ mintha már nem lenne hajlandó asszisztálni ehhez az illúzióhoz. Az első évadról EZT gondoltuk.
Az új epizódok tágasabb teret adnak a történetnek: több helyszín, több szereplő, több intrika. A sorozat látványosabb lett – barokkosan túldíszített enteriőrök, színes kosztümök, ünnepélyes gesztusok –, mintha maga a forma is a főhős hiúságát akarná visszhangozni. A világ gazdagabb, de nem stabilabb. Épp ellenkezőleg: a rend látszata mögött minden repedezik.
A második évad legfontosabb kérdése talán nem az, hogy sikerül-e Jan Pawełnak nagyobb birtokot, több befolyást vagy dicsőbb címet szereznie, hanem az, hogy meddig lehet fenntartani a saját magunkról szőtt legendát. A sorozat továbbra is mockumentary formában beszél: a szereplők a kamerába néznek, magyaráznak, önigazolnak, mentegetőznek. Ez a forma a modern önreprezentáció paródiája. A 17. századi nemes ugyanazt teszi, amit ma bárki a közösségi médiában: narratívát gyárt önmagáról.
A humor itt nem pusztán poénok sorozata, hanem világmagyarázat. A második évad azonban bátrabban engedi be a komolyabb hangokat. A családi konfliktusok, a házastársi feszültségek, a politikai érdekek ütközései súlyosabb árnyalatot kapnak. A nevetés gyakran keserűbb, a jelenetek hosszabban időznek a következményeken. Mintha a sorozat azt kérdezné: lehet-e örökké ironikusan szemlélni a hatalmat és a képmutatást, vagy egyszer eljön a pillanat, amikor a tréfa visszafordul a mesélőre?
Jan Paweł figurája ebben az évadban egyszerre nevetségesebb és tragikusabb. Nevetséges, mert továbbra is a saját nagyságának mítoszában él, miközben a körülötte lévők – felesége, gyermekei, a szolgák, a politikai ellenfelek – mind tisztábban látják a valóságot. Tragikus, mert ez a mítosz az egyetlen kapaszkodója. Ha lehull róla a díszes mente, marad egy középszerű ember, aki fél attól, hogy jelentéktelen.
A sorozat szatírája így túlmutat a történelmi kereten. A 17. század csupán jelmez. A hatalommal való visszaélés, a társadalmi hierarchiák merevsége, a kiváltságok természetesnek hitt igazolása mind ismerős a jelenből is. A második évad talán explicitebben, talán harsányabban tükrözi vissza a kortárs valóságot. A kérdés nem az, hogy mennyire „korhű” a humor, hanem az, hogy mennyire talál el minket.
Kritikai szempontból a második évad megosztóbb lett. Egyesek szerint ambiciózusabb és mélyebb: a karakterek fejlődnek, a történet összetettebb, a világ gazdagabb. Mások úgy érzik, hogy a humor néhol ismétli önmagát, és a dráma elnehezíti azt a könnyedséget, amely az első évad erőssége volt. Talán épp ez a feszültség adja az évad igazi tétjét: a sorozat maga is küzd azzal, amivel a főhőse – hogyan lehet nagyobbnak látszani anélkül, hogy elveszítenénk az arányérzéket?
A második évad végére nem kapunk megnyugtató feloldást. Inkább egy felismerést: a történelem nem a hősök önéletrajzaiból áll, hanem azokból a pillanatokból, amikor az emberek kénytelenek szembenézni saját korlátaikkal. A 1670 ebben a tekintetben több mint vígjáték. Komikus eszközökkel beszél a hiúságról, a hatalomról és a családról – arról a három dologról, amely akkor is bonyolult volt, és most is az.
Ha Jan Paweł írná meg ezt az esszét, valószínűleg így zárná: „Minden nagyságom ellenére a sors próbára tesz, de én, a Nemzet Oszlopa, rendíthetetlen vagyok.”
Mi, nézők, talán csak annyit tennénk hozzá: az oszlop kissé ferde – és épp ettől emberi.
Borka Roland
