Élesen egybevág a Tőrbe ejtve

Világszociológiai esettanulmány Holmes-szerű nyomozással megspékelt krimibe ágyazva.

Leleményes, csavaros, rendkívül intelligens és elgondolkodtatóan szórakoztató filmet tár a nézők elé Rian Johnson. A direktor megannyi műfajban kipróbálta magát és mindenhol a saját útját kereste és találta meg. Elég csak a Looperre, vagy az Az utolsó Jedik-re gondolni, illetve a Beépülve is sajátosan mutat a film felé. És itt álljunk is meg: annyi érzéklekötős szuperhősös film és horror érkezett, hogy üdítő látni valódi filmet, ami karakter- és cselekményközpontú.

A tehetős Thrombey família írásból pénzcsináló feje, Harlan (Christopher Plummer) 85-ik szülinapi partiján feldobja a talpát. Nem is akárhogyan! De ez az egészben az igazán érdekes, így a részleteket mellőzzük. Normális családi összejövetelre érkezik a család, hogy még jobban megerősítse a kapcsolatát az öreggel. Ám nem mindenki lelkesedik az ötletért, hogy újfent egy vén faszival kell szórakoznia, de hát a jólétet sem adják ingyen. Szépen megjelennek a kötelező pofaviziten.

Van itt minden, ami egy klasszikus amerikai családot jellemez: konzervatívtól kezdve a liberálisig, egyik szélsőségtől a másikig, de még fiatal és idős, nő és férfi, de még migránsok is. Mindet egyetlen feladat és cél vezérel: jóban lenni Harlannal, hogy megmaradjon a jóléti status quo. Csakhogy bekövetkezik a tragédia. Míg a helyi nyomozóhatóság öngyilkosságként kezeli az ügyet, sok jel mutat arra, hogy valaki bizony eltette az öreget láb alól. Ám, hogy milyen fifikával, az hosszú ideig még a néző előtt is rejtve marad.

Ebbe a kissé dekadens közegbe érkezik meg a Daniel Craig által alakított Benoit Blanc magándetektív, hogy világosságot vigyen az ügybe. Persze, lesznek, akik ellenállnak, és talán éppen az a gyanúsított, akiről a legkevésbé gondolnánk, hogy aztán kétely szülessen bennünk, majd pedig teljes logikai megoldásként elérjük az „aha!”-érzést. És abból jópár kijut a két óra alatt. Johnson olyan jól használja a tucatnyi karakterét, mint annak idején Agatha Christie vagy éppen a Sherlock Holmes megalkotója. Nem véletlenül vannak utalások az elődökre, ám ez nem erőltetett, hanem kellemes főhajtás a krimik császárainak.

A történet kellően furfangos és a képi világ számos jelentéssel bír, míg a végén minden teljesen egybevág. Jók a snittek, remekül hozza a hangulatot a zene és a díszlet is kiváló, el lehet veszni a részletekben, azonban a direktor pontosan tudja, mikor hová akarja, hogy nézzünk, és ha szükséges egy-egy kis részletre érzékletesen felhívja a figyelmet.

Ahogy halad előre a történet, úgy tárul fel előttünk a cselekmény, annak minden mozzanata, de nem kakofónia lesz, hanem egy gondosan felépített és vissza-visszautalósan lineáris, könnyen érthető sztori kerekedik ki belőle. Minduntalan ott a kérdés, hogy ki tette, azaz ki a gyilkos. És minden egyértelműsége ellenére is nem egyértelmű, majd igen, és végül mégsem. Éppen ez tudja fenntartani az érdeklődést. Mindennek jelentősége van, a zongorabillentyű leütésétől kezdve a hányásig bezárólag.

Craig egymaga lejátsza a színről a többieket, bár azért Chris Evans karaktere is dicséretet érdemel. Mindnek megvannak a maga rétege, amiket szép lassan fednek fel. És talán Craig egy olyan új nyomozótípust tudott létrehozni, ami további részekhez vezet, nem lenne ellenemre. Don Johnson, Jamie Lee Curtis, Toni Collette, Ana de Armas, és Michael Shannon is jól hozza karakterét.