Zenés borzongás.
Vannak filmek, amiket bemutatásukkor azonnal a klasszikusok közé sorolnak. Aztán vannak olyanok, amelyekről a premier után inkább nem is beszélünk, mert kínos lenne emlegetni. És van a The Rocky Horror Picture Show, ami egyik kategóriába sem fér bele. Ötven éve, 1975-ben mutatták be Jim Sharman rendezésében, Richard O’Brien zenéjével és szövegeivel, és a mozikasszáknál nagyjából nulla hatással járt. Aztán halkan, éjfél után, fura kosztümök és még furcsább közönségreakciók közepette szép lassan a világ egyik legmakacsabb kultuszfilmjévé vált.
Egy színpadi őrületből lett filmszörny
Az egész történet egy apró londoni színházban kezdődött, 1973-ban. Richard O’Brien – színész, író, énekes, glamrock-rajongó – kitalálta, hogy szeretne írni egy zenés darabot, ami egyszerre idézi meg az 50-es évek sci-fi és horrorfilmjeinek világát, és parodizálja is őket. A The Rocky Horror Show gyorsan kultdarabbá vált a brit színpadokon, az extravagáns jelmezek, a pimasz szexualitás és a fülbemászó dalok miatt.
Nem kellett sok idő, hogy Hollywood (és egy brit-amerikai koprodukciós csapat) is meglássa benne a lehetőséget. 1975-ben készült el a filmváltozat, a The Rocky Horror Picture Show. Jim Sharman rendezett, O’Brien írta a forgatókönyvet és játszotta Riff Raffet, és a legtöbb színpadi szereplő visszatért a vászonra is. Tim Curry lett Frank N. Furter, a „sweet transvestite from Transexual, Transylvania” – egy földöntúli (és földöntúli magas sarkú) tudós, aki inkább saját örömére, mint a tudomány érdekében hoz létre egy izmos, szőke „tökéletes férfit”, Rockyt.
A történetbe két átlagos fiatal, Brad és Janet (Barry Bostwick és Susan Sarandon) csöppen bele, akik autójuk lerobbanása után kénytelenek menedéket keresni Frank kastélyában. Innen aztán a cselekmény – ha ezt egyáltalán lehet így nevezni – elszabadul: dalok, táncok, bizarr szerelmi háromszögek és időutazó transzilván vendégek váltják egymást.
A bukás, ami kellett a sikerhez
A bemutató idején a film nem volt siker. Az Egyesült Államokban alig néhány moziban futott, kritikailag is vegyes fogadtatásban részesült. A stúdiók gyorsan lemondtak róla. De volt egy hely, ahol nem adták fel: New Yorkban a Waverly Theater műsorra tűzte az éjféli vetítések között. Itt kezdődött a kultusz: a közönség nemcsak megnézte, de reagált is – visszakiabált a színészeknek, beöltözött a karaktereknek, kellékeket hozott, és lassan kialakultak a „szabályok” arról, mikor kell tapsolni, kiabálni, rizst szórni, vagy vizet permetezni.
Ez a „shadow cast” hagyomány – amikor a nézők a vászon előtt újrajátsszák a film jeleneteit – máig élő szokás a világ számos városában. És bár a Rocky Horror sosem lett kasszasiker, a folyamatos vetítéseknek köszönhetően a filmtörténet egyik legtovább műsoron lévő produkciója lett.
Miért pont ez lett kultusz?
A Rocky Horror több, mint film: ez egy beavatási szertartás, egyfajta queer felszabadulási szimbólum, ahol a kirekesztettek, kíváncsiak, furcsák és egyszerűen csak jó bulira vágyók otthonra találhatnak. A hetvenes években ez különösen radikális üzenet volt: a szexuális identitás szabad választása, a gender szerepek játékos feszegetése és a gátlástalan önkifejezés mind-mind új terepet nyitott a közönség előtt.
A film humora – önmaga és a műfaji klisék kifigurázása – olyan nyelvet teremtett, ami egyszerre ironikus és őszinte. Az It’s just a jump to the left… kezdésű Time Warp például egy generáció táncos kiáltványa lett, amit akkor is felismer mindenki, ha soha nem látta a filmet.
A szereplők, akik örökre ott maradtak a kastélyban
Tim Curry Frank N. Furtere olyan alakítás, amit a színész későbbi karrierje sosem tudott teljesen maga mögött hagyni – és valószínűleg nem is akarta. Susan Sarandon és Barry Bostwick később is ismert nevek lettek, de Janet és Brad naivitása örökre velük maradt a rajongók emlékezetében. Meat Loaf rövid, de energikus motoros jelenete pedig szinte önálló életet él a rajongói körökben.
Richard O’Brien, aki Riff Raffet játszotta, a mai napig részt vesz a jubileumi eseményeken, és a Rocky Horror brand gondozásában. A film zenéje – Sweet Transvestite, Touch-a, Touch-a, Touch Me, Science Fiction/Double Feature – máig koncertműsorok része.
50 év után
Ma a The Rocky Horror Picture Show egyszerre nosztalgia és élő jelenség. Az 50. évfordulóra világszerte újravetítéseket, kosztümversenyeket, élő zenés performanszokat és tematikus bulikat szerveznek. A streaming-korszakban, amikor bármit bármikor megnézhetünk otthon, különösen furcsa, hogy egy film még mindig képes embereket bevinni egy moziba, csak azért, hogy együtt kiabálják: „Don’t dream it – be it.”
És talán ez a legfontosabb: a Rocky Horror nem próbál mindenkinek tetszeni. Nem mindenki szereti, nem is mindenki érti. De aki egyszer belekóstol ebbe a bizarr, csillámos és totálisan önironikus univerzumba, az tudja: nincs belőle kiszállás. Mert a Time Warp örök, és ötven év után is csak egy ugrás balra… majd egy lépés jobbra.
