Vizes őseink prédikálnak rólunk, nekünk.
Russell T Davies új sorozata, The War Between the Land and the Sea első pillantásra grandiózus vállalkozásnak tűnik: allegorikus sci-fi a környezeti válságról, a társadalmi önvakításról és arról a különös emberi képességről, amely képes még a közelgő katasztrófát is puszta dramaturgiai elemként kezelni. Mindez az „óceáni másik”, egy ősi, humanoid tengeri faj visszatérésének allegóriájában bontakozik ki, amelynek tagjai — sminkben, maszkban, rituális beszédmódban — éppoly idegenek, mint az a jövő, amely felé tartunk.
A sorozat legnagyobb erénye kétségtelenül az ambíciója. A brit sci-fi televízió ritkán vállalkozik ilyen nyíltan politikai történetmesélésre: Davies ezúttal nem pusztán morális kérdéseket tesz fel, hanem egyenesen felelősségre von. A tengerből előlépő lények (akik egykor a bolygót uralták, és most visszatérnek a jogait követelni) nem különösebben komplexek, de nem is azok akarnak lenni: inkább mitikus alakzatok, a természet bosszújának emberi formái. Jelenlétük nem egyszerű sci-fi díszlet, hanem kulturális tükör, amelyben az emberiség a saját önpusztítását látja viszont.
Mindezen erények mellett azonban a sorozat legnagyobb gyengesége is épp az, amit erényként visel: mindent kimond, néha túl hangosan. A dialógusok sokszor nem a karakterek között zajlanak, hanem a szerző és a néző között: hosszú, moralizáló monológok formájában, amelyekben a szereplők inkább szócsövei egy eszmerendszernek, mint hús-vér figurák. A történet széttartása, a ritmus olykor zavaró ingadozása — akciótalan epizódok és hirtelen melodrámai kitörések — azt az érzetet keltik, mintha a sorozat egyszerre túl sokat akarna: politikai allegóriát, posztkoloniális parabola-játékot, lélektani drámát és mitológiateremtést.
Russell Tovey mint Barclay a sorozat legemberibb pontja. Az ő jelenléte ellensúlyozza valamelyest a forgatókönyv didaktikusságát: zavarodottsága, aggodalma és a helyzettel való birkózása valódi átélhetőséget csempész a mítoszba. Ellenpontozza azt a hajlamot, amely a sorozatot itt-ott önmaga karikatúrájává teszi: a Nagy Gondolat árnyékában minden személyes dráma halványulni kezd.
A vizuális világ – a tengeri lények megkomponált külseje, a fényekkel átitatott, sötétkék és zöld tónusokkal operáló képi világ – megérdemli a dicséretet. Ez a stilizált látvány nem a realitás illúzióját, hanem a mitikus tér feszültségét teremti meg, amelyben a történet játszódik. Csakhogy ez a stilizáció néha éppen a drámát fojtja el: a szereplők elvesznek a díszletben, akárcsak a mondanivaló az allegória túlzott sűrűségében.
A The War Between the Land and the Sea tehát fontos vállalkozás, de nem hibátlan mű. Egyszerre mutatja meg, mire képes a brit televízió, ha politikai bátorsággal és művészi ambícióval közelít a sci-fihez, és azt is, mennyire nehéz megtalálni azt a finom egyensúlyt, amelyben a metafora nem nyomja agyon a történetet. A sorozat végső tanulsága így — talán akaratlanul — önmagáról is szól: a nagy történetekhez nem elég a nagy eszme; a részletekben, a tétovaságokban és az elhallgatásokban dől el, mennyire tudnak valóban hatni.
Borka Roland
