Egy kopott benzinkút a semmi közepén. A pult mögött egy férfi, aki úgy számolja az aprót, mintha az élete múlna rajta. Kint a szél felkap egy újságlapot, és a porral együtt bevágja az ajtón. A címlapon ez áll: „Minden idők egyik legjobb thrillere”. A férfi felnéz, félmosoly, aztán csak ennyit mond: „Majd meglátjuk.” A tekintetében nincs se lelkesedés, se düh. Csak az a fajta kíváncsiság, amivel az ember beleharap egy tökéletesen kinéző, de gyanúsan könnyű szendvicsbe.
A Coen testvérek filmjei eddig mindig valamilyen különös arányérzékkel keverték a végzet súlyát az emberi esendőség bohózatával. A Fargo hófehér tájain a vér és a banalitás keveredett; az A nagy Lebowski füstös nappalijában a krimi műfaja oldódott fel az abszurd humor langyos fényében. Még a Hollywoodi lidércnyomás fülledt szobájában is ott izzott a groteszk játékosság. A Nem vénnek való vidék azonban más. Ez a film mintha lecsupaszította volna mindazt, ami a Coeneknél addig emberivé tette a sors kegyetlenségét, és megőrizte volna csupán a penge hidegét.
A történet első pillanatai úgy feszülnek, mint egy íj, amely tökéletes ívben hajlik meg. Tudjuk, hogy a nyíl előbb-utóbb el fog indulni. A feszültség valódi, szinte tapintható. Aztán a lövés helyett csak csend érkezik. A hajsza, amelyet a film eleje ígér, félúton megtörik. A főszereplő Llewelyn Moss (Josh Brolin) eltűnik, mintha az alkotók elunták volna, és a történet egyik sarokkövét egyszerűen kihúznák a helyéről. A befejezés nem zár, hanem elenged.
Anton Chigurh (Javier Bardem – élete egyik legjobb alakítása), a hajthatatlan gyilkos, mára filmes ikonná vált. Félelmetes, igen, de ez a félelem hamar megfagy, mert Chigurh soha nem változik. Olyan, mint egy mozdulatlan szobor, amely ugyan árnyékot vet a vászonra, de nem mozdul, nem tár fel új rétegeket. A Coenek szándéka világos: ő maga a vak sors, amely nem ismer könyörületet. Csakhogy így a figura dramaturgiai értelemben egysíkú marad, és vele együtt az egész film veszít abból az emberi tapasztalatból, amelyhez kötődhetnénk.
A Fargo gyilkosai azért is félelmetesek, mert időnként ügyetlenek, hibáznak, és ez a hibázás emberivé teszi őket. Chigurh nem hibázik. Nem tétovázik. És ezzel nem is él. A Coen testvérek itt mintha elhagyták volna azt a fajta groteszk torzulást, amely addig a világukat élővé tette.
A Nem vénnek való vidék képi világa (Roger Deakins operatőrnek köszönhetően) hibátlan: a sivatagi horizont végtelen nyugalma, a pisztolylövések száraz dörrenése, a vér színe a porban – mind tökéletesen adagolt kompozíció. Ám a szépség itt hideg marad, nem hív be. A film atmoszférája nem oldódik fel a nézőben, inkább rácsukódik, mint egy üvegbúra, amely alá egy hibátlanul megterített tányért helyeztek. Látod a formát, érzed az illatot, de nem nyúlhatsz hozzá. És amikor végre leemelik a búrát, a tányér üres.
És talán ez az üresség az igazi csapda. Mert a film, akár egy végtelen sivatagi út, addig vezet minket, míg el nem felejtjük, hová indultunk. A Coenek végül leteszik elénk a semmit, és mi – udvariasan bólogatva – megpróbáljuk élvezni. Mint amikor egy étteremben az asztalra kerül egy tökéletesen megtervezett, gyönyörűen csomagolt semmi, és a pincér halkan súgja: „Ez a séf specialitása.” Mi pedig kicsomagoljuk, megízleljük a levegőt, és bólogatunk, hogy igen, valóban mesteri. Csak ne kérdezzék, jóllaktunk-e.
Borka Roland
