Vannak filmek, amik csak később találják meg a befogadót – és ez nem is annyira baj. Kritika.
„Mit jelent embernek lenni egy világban, ahol a természetes szégyen, az őszinteség abszurd, a magány pedig társadalmi norma?”
Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man, 2016) nem ad erre egyértelmű választ – inkább elenged minket az erdőbe egy hullával, és hagyja, hogy a saját elfojtott érzéseinken keresztül nevessünk, feszengjünk, majd megtanuljuk szeretni azokat.
A Daniels-rendezőpáros filmje első pillantásra bizarr komédiának tűnik: egy férfi barátságot köt egy szellentő hullával. Mégis, ez a történet jóval több groteszk ötletparádénál. Az ember, aki mindent tudott egy zavarba ejtő, költői utazás az emberi lét elhanyagolt zugaiba – a gyomorhangoktól a szorongás mélyéig. Egy szürreális parabola, ahol a túlélés eszköze nem a logika, hanem az őszinteség.
Manny (Daniel Radcliffe), a beszélő, funkcionális holttest egyszerre működik mentőövként és tükörként. A svájci bicskaként használható test nemcsak Hank (Paul Dano) túlélését segíti, hanem fokozatosan lebontja azokat a pszichés gátakat, amelyek a férfit társadalmi és érzelmi izolációban tartják.
A test, amit a társadalom szerint el kellene temetni, itt a gyógyulás forrásává válik.
A film nem válaszolja meg egyértelműen, hogy Manny valóban életre kel-e, vagy csak Hank képzeletének terméke. De ez nem is lényeges. Amit a képzelet képes megváltoztatni bennünk, az már önmagában valóságosabb lehet a „tényeknél”.
A film egyik legfontosabb tematikája a szégyen: testünk működése, vágyaink, magányunk és különcségünk mind olyan területek, amelyeket a társadalmi normák rendre elfojtanak vagy stigmatizálnak. A szellentés – amely a film visszatérő motívuma – nem puszta humorforrás, hanem a testi lét egyik legőszintébb és legfelszabadítóbb szimbóluma.
Ahogy Manny gyermeki kíváncsisággal rákérdez az élet alapvető, de tabusított dolgaira, Hank fokozatosan elkezdi újraértelmezni saját szégyeneit. A film azt üzeni: nem a furcsaságainkat kell elrejteni, hanem a szégyent, ami miatt elrejtjük őket.
Az ember, aki mindent tudott olyan világban játszódik, ahol a képzelet nem menekülés, hanem túlélési stratégia. Manny lehet akár egy pszichotikus hallucináció, akár egy mágikus realizmusba hajló csoda, egyvalami biztos: Hank számára ő az egyetlen kapcsolat az élettel.
A film végén, amikor Manny újra „megelevenedik”, és a tömeg döbbenten nézi, ahogy elúszik a vízen – szellentés hajtással –, a néző egy pillanatra maga is elbizonytalanodik. Lehet, hogy amit eddig bolondságnak hittünk, az volt az egyetlen igaz dolog?
Az ember, aki mindent tudott olyan film, amely nem kér elnézést a saját furcsaságáért – sőt, ünnepli azt. Arra bátorít, hogy merjük kimondani, amit nem illik. Nevessünk a testünkön, a vágyainkon, a félelmeinken – és lássuk meg bennük az életet.
Ez a történet végső soron nem Manny-ről szól, hanem rólunk. Arról, hogy miként nyomjuk el magunkban a legelemibb dolgokat: a kíváncsiságot, a vágyat, a közelség iránti igényt.
És arról is, hogy ezek az elnyomott érzések olykor visszatérnek – talán nem mindig szép, de annál őszintébb formában. Néha hullák képében. Néha egy fingban. Néha egy mosolyban, amikor már nincs más hátra.
Az ember, aki mindent tudott nem kérdez: megtanít nem félni a válaszoktól.
Egy groteszk mesébe csomagolt életkiáltás, amely emlékeztet arra, hogy embernek lenni nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lenni – hanem élőnek. Furcsának. Esendőnek. Őszintének.
És néha… gázosnak.
Borka Roland
