A streamingszolgáltató ügyködése ellenére működő thriller, avagy hogyan lett a figyelemmegtartásból erény.
Általában gyanakvással fogadjuk azokat a filmeket, amelyek már a megszületésük pillanatában magyarázkodásra szorulnak, a The Rip (magyar címén: A nagy fogás) azonban ritka kivétel. Nem azért, mert ne lenne oka magyarázkodni, hanem mert a végére kiderül: még a saját intézményi környezetével szemben is képes valamiféle karaktert felmutatni.
Matt Damon és Ben Affleck Joe Rogan podcastjében elhangzott mondatai – miszerint a Netflix a háromfelvonásos akciódramaturgiát az első öt percben eldördülő lövésekre és többször visszamondott expozíciókra cserélné, nehogy a néző a telefonjáért nyúljon – nemcsak keserűek, hanem kínosan pontosak is. Ezek után nehéz nem úgy nézni a filmet, mint egy kísérletet: mi marad a klasszikus, kilencvenes éveket idéző krimiből, ha ráeresztik a streaminglogikát.
Meglepő módon: elég sok minden.
Joe Carnahan rendezése elsőre valóban úgy hat, mintha egy kivágott nyitójelenet után csöppennénk bele egy már zajló káoszba. A rendőrgyilkosság, a belső korrupció gyanúja, a bizalmatlanság légköre mind in medias res érkezik, és az első percekben kissé úgy is érezzük, mintha a film görcsösen bizonyítani akarná, hogy „figyelj ide, fontos vagyok”. Ez az erőlködés azonban idővel elhalványul, és átadja a helyét annak, amihez Carnahan és a színészei láthatóan jobban értenek: a zárt térben fokozódó paranoia lassú felépítésének.
A nagy fogás legnagyobb erénye a karakterbizonytalanság. Senkiről nem lehet biztosan tudni, hogy meddig megy el, és ez nemcsak a kartellhez kötődő figurákra igaz, hanem magukra a rendőrökre is. Damon jószándékú, kissé idealista figurája és Affleck szokásosan mogorva, cinikus jelenléte jól ellenpontozzák egymást, miközben egyikük sem próbál kilépni abból a szerepkörből, amit a közönség eleve rájuk vetít. Ez a film nem dekonstruktív, hanem tudatosan komfortos: abból dolgozik, amit ezekről az arcokról már úgyis gondolunk.
A mellékszereplők meglepően sokat hozzátesznek az összképhez. Steven Yeun és Kyle Chandler rutinosan hozzák az idegileg megfáradt, erkölcsileg megkérdőjelezhető figurákat, Sasha Calle pedig rövid jelenléte ellenére is emlékezetes. Különösen annak fényében, hogy korábban mennyire kevés teret kapott hasonló kaliberű produkciókban. Itt végre látszik rajta, hogy nemcsak díszlet.
Az akciójelenetek – és itt Damon podcastbeli panasza különösen ironikussá válik – valóban nem a film legerősebb pillanatai. Funkcionálisak, olykor látványosak, de könnyedén el tudnánk képzelni azA nagy fogást kevesebb lövöldözéssel és több fojtott dialógussal is. Az igazi feszültség nem abból fakad, hogy ki mikor lő, hanem abból, hogy ki mikor árul el kit. Erkölcsileg vagy szó szerint.
A film végére világossá válik, hogy A nagy fogás nem forradalmi, nem újítja meg a műfajt, és nem is akarja. Ehelyett valami ma már szokatlant csinál: tisztességesen megcsinált, oldschool thrillert szállít le, amely képes érzelmi hatást kiváltani egy olyan platformon, ahol ez egyre ritkább. A lezárás visszafogottan melankolikus, már-már meglepően művészi. Mintha a film az utolsó perceiben halkan odasúgná: „látjátok, ezt is lehetne gyakrabban”.
A nagy fogás nem cáfolja meg a Netflixszel szembeni kritikákat, inkább kivételként erősíti őket. De ez a kivétel most elég volt ahhoz, hogy az ember tényleg letegye a telefont, és végignézzen egy thrillert úgy, ahogy azt régen szokás volt: figyelemmel. És manapság ez már majdnem akkora bravúr, mint egy jól időzített csavar.
Borka Roland
