Mi történik, ha a történelem legnyomasztóbb pillanatait egy komédiába csomagoljuk?
A The Dinner (La cena) című új spanyol–francia film pontosan ezt próbálja ki – és közben elég ügyesen egyensúlyoz a humor és a bűntudat határán.
A történet 1939-ben játszódik, alig néhány nappal azután, hogy Franco tábornok győzelmet hirdetett a spanyol polgárháborúban. Madridban a hadsereg vezetői éppen egy győzelmi vacsorát szerveznek – csakhogy a lakoma megszervezésével azokat bízzák meg, akik a vesztes, köztársasági oldalon álltak. A színhely a Palace Hotel, a díszletek fényesek, a hangulat mégis fojtogató.
A film alapja José Luis Alonso de Santos La cena de los generales című színdarabja, a rendező pedig Manuel Gómez Pereira, aki ügyesen vitte át a kamaradrámai helyzetet a filmvászonra. A forgatókönyvet Joaquín Oristrell és Yolanda García Serrano jegyzik, a főszerepekben Mario Casas és Alberto San Juan láthatók – utóbbiak közötti játékkapcsolat az egyik legerősebb pontja a filmnek.
A The Dinner nem egyszerű vígjáték: inkább groteszk társadalmi tükör, amelyben minden falat, minden csend és minden felszolgált fogás politikai töltetet kap. A rendező elegánsan használja ki a szűk, díszes belső tereket – a film nagy részét Valencia patinás épületeiben, köztük az Ateneo Mercantilban és a Palau de les Comunicacionsban forgatták.
A képi világ – Aitor Mantxola operatőri munkája – sötét tónusokkal, mégis csillogó felületekkel dolgozik: a csillárok fénye és a szereplők arcáról visszaverődő izzadtság a hatalom abszurditását hangsúlyozza.
Közben a zene (Anne-Sophie Versnaeyen) finoman adagolja a kabarés hangulatot, de sosem engedi, hogy a humor teljesen kioltsa a drámai feszültséget. A film humora nem harsány – inkább keserű. Olyan, mint egy rosszul sikerült koccintás, ahol a pezsgő is savanyú.
A cselekmény középpontjában egy fiatal tiszt és egy konyhai csapat áll, akik kénytelenek a győztesek kedvében járni, miközben mindegyikük a saját erkölcsi dilemmáival küzd.
A film legjobb pillanataiban nem is a politikáról, hanem az emberi reakciókról szól – arról, hogyan viselkedünk, ha a rendszer egyik pillanatban még letapos, a másikban viszont kegyet gyakorol fölöttünk.
Mario Casas visszafogott, mégis pontos alakítása egy olyan férfit mutat, aki próbál túlélni a rendszer logikáján belül, miközben San Juan karaktere az utolsó pillanatig próbál emberséget csempészni a képmutatás közé. A kettejük közötti viszony egyfajta mikrokozmosza annak, amit a film mondani akar: a hatalom mindig kényelmetlen, de különösen akkor, ha épp vacsorát szolgál fel magának.
A film szeptemberben debütált a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztiválon, és meglepően jó kritikákat kapott. A Cinemanía szerint „ízléssel és eleganciával ötvözi a tragédiát és a komédiát”, míg az El País úgy jellemezte, mint „nagy komédiát, amely emlékeztet arra, hogy a nevetés is lehet ellenállás”.
A HobbyConsolas kritikusa szerint a The Dinner „az utóbbi évek egyik legjobb spanyol vígjátéka, amely egy borzalmas korszakot képes humorral megmutatni” – de azt is hozzáteszi, hogy a film néha beleragad a történelmi sablonokba.
Ez utóbbi jogos észrevétel: Pereira filmje olykor túlságosan biztonságosan lavírozik, és nem mer igazán mélyre ásni a hatalmi képmutatás gyomrában. De az is igaz, hogy a spanyol mozikban ritkán születik ennyire tudatosan épített, szellemes és fájdalmasan aktuális történelmi szatíra.
A The Dinner nem akar mindent elmagyarázni – és nem is tesz úgy, mintha tudná, hogyan lehet lezárni a múltat. Inkább azt mutatja meg, hogy a diktatúrák öröksége nem a tankokkal vagy a parancsokkal él tovább, hanem a hétköznapi gesztusokban: egy kényszeredett mosolyban, egy meghajlásban, egy „jó étvágyat”-ban.
A film egyszerre idézi meg a spanyol múltat és reflektál a jelenre is: arra, hogyan viszonyulunk mi, európai nézők a hatalom és a félelem nyelvéhez.
Nem tökéletes film – de ritka, hogy egy komédia ennyire bátran nyúljon a politikai traumákhoz. A The Dinner egyszerre elegáns, keserű és furcsán ismerős. Mert az ilyen vacsorák valahogy sosem csak a múltban zajlanak.
