És újraidézhető-e a régi csillogása?
Van ebben az egészben valami furcsa, hogy a világ legjobb történetmesélői összegyűlnek, hogy ünnepeljék a filmet, és közben maga az esemény szinte teljesen történet nélkül marad. A vörös szőnyeg még felvillant valamit — fényeket, várakozást, ismerős arcokat, amelyekhez élmények tapadnak. Aztán elkezdődik a gála, és ez az ígéret lassan elpárolog. Ami marad, az egy kissé túlbonyolított, mégis meglepően lapos ceremónia, ami inkább emlékeztet egy bejáratott intézményi rituáléra, mint egy valóban élő eseményre.
Az unalom itt nem kisiklás. Inkább következmény.
Mert a díjátadó valójában nem a nézőknek készül. Legalábbis nem igazán nekik. Az Oscar inkább egy zárt világ önmegerősítése. Azaz egy szakma saját magának mondja ki, mi számít értéknek. A gála ennek csak a látványos kísérője. A néző jelen van, de inkább csak számként, nem úgy, mint akire az este valóban épül. Nem az ő figyelméhez igazodik a ritmus, nem az ő kíváncsisága formálja a szerkezetet.
Pedig ez nem volt mindig így.
Volt idő, amikor az Oscar tényleg eseménynek számított. Nem csak egy műsor volt a sok közül, hanem valami, amihez érdemes volt alkalmazkodni.Lényegében egy élő „tanóra” a filmművészetből. Mert még ha nem is értettünk egy-egy díjjal egyet, elfogadtuk, és csak később, amikor lehetőségünk volt megnézni az adott alkotást, értettük meg, miért kapta az elismerést. Így az Oscar évről évre nevelt minket a filmművészettel, mégpedig közösen, mint egy lassan kibontakozó tanfolyam. Sok esetben még itthon nem mutatták be a díjazott filmeket, de a gála pillanata önmagában kiemelte a munkákat, előre jelezte, mi lesz fontos. Gondoljunk csak olyan alkotásokra, mint a Schindler listája, A keresztapa, Titanic vagy La La Land. Sok néző először a díjazás kapcsán találkozott velük, és az Oscar minősítése segített megérteni, miért számítanak mérföldkőnek a filmművészetben.
A lineáris tévé korszakában már az is jelentést adott neki, hogy egyszerre néztük. Nem kellett különösebben pörgősnek lennie, mert elég volt, hogy közös volt. Akik néztük, úgy éreztük, hogy valami exkluzív klubnak a részesei vagyunk és vágytunk oda. Éheztük, hogy ott ülhessünk a színházteremben a megannyi sztár között. Egy levegőt szívva a legnagyobbakkal.
Ez a közös időközben eltűnt.
A figyelmünk szétesett, nézőként szétszóródtunk, az élmény személyessé vált. Ma már nem igazán van olyan, hogy „végignézünk” valamit, inkább kiválogatjuk, ami érdekel, áttekerjük, ami nem, visszanézzük, ami igen, és közben reagálunk is rá. És talán az a lényeg, hogy már nem csak nézni akarunk, hanem jelen lenni.
Az Oscar viszont maradt olyan, amilyen volt, mégpedig zárt és kiszámítható. A díjak többnyire sejthetők, a beszédek hasonló ívet követnek, az egésznek alig van valódi tétje. Ha valaki másnap reggel elolvassa az eredményeket, szinte semmit nem veszít. És ahol nincs mit elveszíteni, ott hiányérzet sincs, márpedig ma épp ez, a kimaradástól való félelem az, ami sok mindent működtet. Nincs meg már a FOMO-hatás.
Így aztán a gála lassan elveszíti azt, ami régen magától értetődő volt, éspedig, hogy ez egy fontos, kihagyhatatlan pillanat.
A gála válsága nem csak belső dramaturgiai kérdés. Az élő nézettség drámai visszaesése is jól mutatja, mennyire megváltozott a közönség figyelme, hiszen míg tíz évvel ezelőtt az Oscar még 40 millió feletti nézőt vonzott az Egyesült Államokban, ma már alig a fele követi élőben. A digitális utóhatás, a klipek és rövid videók online megosztása nem kompenzálja ezt. Nem csoda, hogy a filmipar végül a platformváltás mellett döntött, s 2029-től a gála már nem az ABC-n, hanem a YouTube-on lesz elérhető, véget vetve ezzel egy több mint öt évtizedes hagyománynak. Ez a lépés globálisan minden eddiginél nagyobb közönséget érhet el, de közben a hagyományos, közös tévénézésre épülő ünnepi élményt atomizálja. A gála így még hangsúlyosabban szembesül a paradoxonnal, hogy miközben mindenki „ott lehet”, a nézői figyelem és az esemény valódi ritmusa egyre inkább szétszóródik és a presztízs, ha nem kapcsolódik a közönség élményéhez, könnyen kiüresedik.
Valószínűleg nem apró javításokra lenne szükség, hanem egyfajta újragondolásra. Például arra, hogy visszakerüljön valamilyen bizonytalanság a rendszerbe. Nem kell mindent felforgatni, hiszen már az is sokat jelentene, ha lenne egy pont az estén, ahol tényleg nem tudjuk előre, mi történik. Egyetlen kategória, amelynek a kimenetele ott, élőben dől el, már képes lenne feszültséget adni. A filmek világában ez alapvetés és furcsa, hogy a saját ünnepükből ez ennyire hiányzik.
A másik irány talán még egyszerűbb. Nem kellene más, csak több filmet a filmek ünnepén. Kevesebb reklám és több valódi élmény. Olyan pillanatokkal, amelyek máshol nem érhetők el. Lehet az egy jelenet, egy különleges összeállítás, egy premier. Valami, amiért tényleg érdemes ott lenni és követni. Ami újra exkluzivitás-élményt ad. Mert jelenleg az az egyik legkülönösebb ellentmondás, hogy a filmipar legnagyobb estéjén alig találkozunk magukkal a filmekkel.
S ezek a változtatások nem vennének el az Oscar súlyából, sőt visszaadnának belőle. Mert a presztízs nem önmagában létezik, hanem abból, hogy mások is fontosnak érzik. Ha ez a kapcsolat meglazul, akkor a rang is könnyen kiürül.
Az Oscar most valahol a kettő között van. Maradhat az, ami eddig volt, és lassan egyre kevésbé számít. Vagy megpróbálhat újra eseménnyé válni, éspedig nem csak a szakma, hanem a nézők számára is.
A kérdés igazából nem az, hogy tud-e változni.
Hanem az, hogy akar-e újra történetet mesélni, még akár saját magáról is. És számítani. Filmszakmai és laikus körben egyaránt.
Borka Roland
