Rég összezavarodott a világ.
Nem lehet naivnak lenni a tekintetben, hogy a háborúsdit az ember találta fel, hiszen az állatvilágban sokkal kegyetlenebb és véresebb élet-halál harcok folynak, azonban éppen a Homo sapiens volt az, aki ezt az öldöklés mesterien magas szintre emelte. Ez pedig az atombomba feltalálása és a detonátor politikusok kezébe adása volt. Jól tudta ezt annak idején Albert Einstein is, illetve a világégést elősegítő „atombomba atyja” is.
Robert Oppenheimer zsidó származású kvantummechanikai tudós volt, akinek ideológiai elképzelései meglehetősen kuszák és ellentmondásosak voltak. Kommunista örömlányokkal való henyélésén át egészen a testvére megrögzöttségéig mindvégig ott volt azon kísértése, hogy mégiscsak összeszűrhette a levet azokkal, akik nem a demokratikus értékekben hisznek. Elég csak arra a felismerésére gondolni – ami akkor már későn történt – hogy a megalkotott atombombát be is kell mutatni, jól „oda kell csapni”, abban az esetben a japánoknak, hogy tudják, merre is van az arra.
Mint ahogyan ez a Christopher Nolan által az American Prometheus c. biográfia (Kai Bird és Martin J. Sherwin)alapján rendezett Oppenheimer filmben el is hangzik: „Csak akkor fognak félni tőle, ha értik. Csak akkor fogják érteni, ha látják.” Ez az a jelenet, ami igazán meghatározza a Cillian Murphy által megformált Oppenheimer morális aggályait és ráül az egész tevékenységére, hogy még a megannyi megpróbáltatás és lelkiismeret-furdalás után megkapja a neki járó (vég?)tisztességet.
Nolan jóformán három órába oltott legalább három, bár egymáshoz illő filmet, így gyakorlatilag kemény fizika- és filozófia-, társadalomtudomány és ahhoz kapcsolódó illetve összevető tantárgyú tanórát kapunk tömören és roppant kimerítően. Látjuk az atombomba megalkotása előtti időket, ahogyan az egyes tudósok elméleti szinten foglalkoznak különféle elemek összekapcsolásával és szétválasztásával. Látjuk azt is, mennyire felcsigázza őket az a lehetőség, hogy a valóságban is megépítsenek ilyet, ugyanakkor egyidejűleg elborzadnak a saját önnönvágyuk morális kérdéséből fakadó gyönyörérzetén és elszégyellik magukat.
A film több pontján is érzékelhető volt, hogy bár a kezük csinálta és végigmentek a folyamaton, de akaródzott is nekik meg nem, hogy végül megnyomják azt a bizonyos vörös gombot, ami örökre megváltoztatta a hadviselés technikáját és kiterjesztette azon lehetőséget, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége lett. A prezentáció pedig olyan jól sikerült, hogy örökideig Amerika és Oroszország – a két atomnagyhatalom – háborúban áll, még ha ez éles konfliktusban nem is nyilvánult meg.
Oppenheimer tehát vonakodva bár, de azért csak összehozza a négy égtáj valamennyi részéből tudóstársait – köztük két magyart, Teller Edét és Szilárd Leót, hogy a Manhattan-projekt keretében (eredetileg New Yorkban volt az ötletközpont) egy sivatagi ranchon, Los Alamosban, távol mindentől létrehozzanak egy tudósok által is lakott várost, amit a hadsereg üzemeltetett és ahol a legőrültebb elképzelések nemcsak szárnyra kaphattak, hanem a megvalósításra is kellő – legalább két milliard dollárt – kaptak. Jól érzékelteti Nolan a tudósok zsenialitását, ami egyidőben az őrültséget is jelenti. Ez a kettőség jellemzi az egész filmet. És éppen ezt a kétarcúságot látjuk magán a főszereplőn is, s arcának minden rezzenése külön üzenet, külön hangulatlefestés, ha a precízen megalkotott képi folyam (Hoyte van Hoytema operatőr munkája) és a hanghatások (Ludwig Göransson) ezt kellően nem is érzékeltetnék. Nolan pedig mindenbe filozófiát is rakott, még a szexjelenetekbe is. A vágások pedig izgalmassá teszik a filmet, és ehhez jó érzékkel nyúlt Jennifer Lame.
Jó adag történelmi thriller-filmélményt kapunk, amihez a remek színészgárda is jelentősen hozzájárul a már említett Cillian Murphy ragyogó alakításával, és a többiek is hozzáteszik a magukét, legyen az Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh, Josh Hartnett, Kenneth Branagh, illetve James D’Arcy, vagy a még kisebb epizódszerepben feltűnő Rami Malek is rendesen odateszi magát. Hogy a Szilárd Leó szerepében brillírozó Haumann Mátét is kiemelten említsük.
De az életrajzi elemekkel jócskán megtűzdelt filmet minden tekintetben Murphy viszi el a hátán, oppardon, az arcán. Úgy láttat/érzékeltet, hogy jóformán csak az arcjátékát látjuk, ám azt rendkívül szuggesztín módon, csupa közeli felvételekkel. Szinte ott vagyunk a morális kételyek között vergődve, és várjuk, a nem két rossz, hanem a szörnyű és katasztrofális döntések között lavírózva, vajon melyik döntést meghozva és mikor fog szétesni a személyisége. Egy férfi, aki a világ pusztítását kockáztatva mentette azt meg.
Először mindenki éljenez, amikor végül sikerül a projekt és a gyakorlatban is működik. Oppenheimer is elragadtatott állapotba kerül, hogy aztán mély meghasonulásba essen miután felelevenednek előtte tetteinek következményei. Úgy örül, hogy közben mardossa a lelkiismeret, mert a “szerkentyű”, amit többedmagával megalkott nemcsak tudományos bravúr, hanem egyúttal egy olyan eszköz, ami mindörökre megváltoztatta a világtörténelmet és az emberi szélsőségnek olyan fokára lépett, ahonnét már nincs visszaút: az egyedüli faj lettünk a földön, aki Prométeusszá válva nemcsak képes kipusztítania önmagát, hanem erre erős hajlandóságot is mutat.
A politikai közeg pedig láthatóan nem volt erre teljesen felkészülve, keménykezet mutatott nemcsak az ellenség iránt, hanem a tudományos élet legeszesebbike iránt is, Oppenheimer először ugyanis körülrajongott, majd ugyanolyan hévvel utált, kitaszított, hogy aztán rehabilitálják, ám az már nyilván nem róla szólt, hanem mindannyiunkról. Mi engedük, majd örültünk, hogy aztán megvessük és megint elismerjük. Így vált szociokulturálisan fontos alkotássá Nolan képfolyama és így érzékelteti önnön gyarlóságunkat, s rendesen arcunkba csapva a keserű igazságot: Mi lettünk maga a halál!
Egy csomó díjat már bezsebelt a film és 13 Oscar-jelölést kapott. Mindennel együtt, megérdemli nemcsak a figyelmet, hanem az elismerést is.
Borka Roland
