Úgy miénk, hogy mégsem ismerjük igazán.
Van a keleti végeknek, a mi régiónknak egy olyan sajátos öröksége, amit a térképek nem jelölnek, de a bőrünk alatt pontosan tudunk. Az a fajta mágikus realizmus ez, ami nem a tengerentúli füzetekből vagy a dél-amerikai napfényből nő ki, hanem a gőzölgő húslevesből, a korhadt fagerendák szagából meg a nagymamák félhangosan elmormolt, tiltott imáiból. Amikor a Yaga első két része behúz ebbe a nyirkos, erdőkkel és tengerparti szürkeséggel átitatott világba, az ember hirtelen nem is azt figyeli, ki tűnt el, vagy épp ki kivel csal kit, hanem azt a furcsa, fülledt sűrűséget, ami a szereplők mögött lebeg.
A külföldi kritikák többnyire népi horrorként, erotikus thrillerként vagy modern kisvárosi rejtélyként közelítenek a sorozathoz, amelyben Carrie-Anne Moss és Noah Reid bolyong a fák között. Ezek a címkék persze helytállóak, csak valahogy kevésnek érzem őket. A Yaga számomra nem egyszerű zsánergyakorlat, sokkal inkább egy olyan zaklatott álom, amit a helyi kocsmában mesélne el valaki, miközben odakint esik a havas eső, és a templomtorony mögött már megint gyanúsan alacsonyan szállnak a varjak.
Persze van itt egy eltűnt ember is, Henry Park, egy befolyásos halászati vállalkozás örököse, akinek a felkutatására magánnyomozó érkezik a szárazföldről. Rapp, akit Noah Reid alakít, rögtön össze is akad a helyi nyomozóval, Carsonnal. Kettejük között ott vibrál az a fajta csipkelődő, néha flörtölésbe hajló feszültség, amely könnyen elvihetné az egészet egy hagyományos krimisorozat irányába. Csakhogy a Yaga körül valahogy már az első percektől rossz a levegő. Mintha az eltűnés mögött egy másik történet is húzódna, egy olyan, amelynek a szabályait egyelőre senki sem ismeri igazán.
Az epizódok nyitó- és zárómonológjai különös keretet adnak ennek az egésznek. A narrátor sorra mondja fel mindazt, amit a világ gondol a boszorkányról. Gonosz, mint az éjszaka, bölcs és hatalmas, mint a tenger, aztán jön a csirkelábon álló erdei kunyhó, a mozsár, a rossz gyerekek ujjai, zsigerei és csontjai. Végül a csúfság, a magány, a szerethetetlenség, még az is, hogy ki akarna egy ilyen bestia boszorkánnyal lefeküdni. Közben éjszakai felvételeket látunk, aztán eljutunk a mondat végéig: „De amiért én igazán odavagyok, az ez…” Vágás. Egy férfi áll egy hatalmas máglya közepén, és elevenen égve sikoltozik.
Van ebben valami rettenetesen pimasz. A sorozat egyetlen vágással fordítja át a boszorkány önbemutatását valami brutálisan konkrétba. A monológ addig a róla szóló történeteket, a csúfságot, a magányt és a vágyat idézi, aztán egyszer csak ott áll előttünk egy égő ember. A hang pontosan tudja, milyen meséket mondanak a boszorkányról. A kérdés csak az, hogy ezúttal ki mesél kinek.
Az első epizód végén aztán visszatér ugyanez a hang, csak most már valakihez beszél. „Azt mondod, csúf vagyok, vén és terméketlen. Úgy mondod ezeket, mintha nem hallanám. […] De most már ideje figyelned rám. Figyelsz?” Ebben a kérdésben van valami fenyegető, de valami nagyon emberi is. Mintha a boszorkány megelégelte volna, hogy mindenki róla beszél, miközben senki sem kíváncsi arra, amit ő mondana. A mese itt egy pillanatra visszanéz ránk. A nyitányban még arról hallunk, mit gondolnak róla mások, a zárásban viszont már nem engedi, hogy félrenézzünk.
A második rész elején a hang már azokról beszél, akik éjszakánként varázslatért vagy átokért jönnek a boszorkányhoz. Alkudoznak, könyörögnek, elvesznek tőle mindent, amit csak tudnak, aztán elfelejtik a legfontosabbat: varázsolni kurvanehéz. Ebben a mondatban van valami ismerősen emberi, valami abból a keserűségből, amikor mások természetesnek veszik, amit értük teszünk, és eszükbe sem jut, hogy annak ára van. Csakhogy itt a panaszban ott bujkál a fenyegetés is. Nem egy jóságos öregasszony dohog a hálátlan vendégei miatt. Ő az, akihez ezek az emberek segítségért fordulnak, és akinek a hatalmáról alighanem jobb volna nem megfeledkezniük.
A második epizód végéhez közeledve aztán egy tűzmadárra emlékeztető alak jelenik meg, és az ég felé távozik. Rapp tudatállapota ekkorra már korántsem megbízható: a partin drogot fogyasztott, látomásai vannak, és a körülötte zajló eseményeket sem feltétlenül úgy érzékeli, ahogyan azok történnek. Aztán valaki felkiált, a főhősök a víz felé néznek, és a parton ott fekszik egy meztelen férfi. Henry az? Vagy Logan, az ikeralakja, akit nem sokkal korábban még a házban láttak? Az első két rész alapján ezt nem lehet biztosan eldönteni. A test kiléte éppen úgy a rejtély része, mint a tűzmadár megjelenése: a kettő közötti kapcsolatot is csak találgatni lehet.
A jelenetet Baba Jaga hangja kíséri: „Akkor vajon miért meséltek a gonosz, vén boszorkányról, ha senki nem marad, hogy megismerjen? Tudjátok, nagyon vicces vagyok.” A kérdés egyszerre szól a történet szereplőinek és nekünk, nézőknek. Mintha a sorozat folyamatosan emlékeztetne arra, hogy a boszorkányról szóló mesék és maga a boszorkány nem feltétlenül ugyanazok. Mindenki ismeri a történetet, de vajon ki ismeri azt, akiről szól? Aztán ott marad a part, a test, a hang, és az ember nem egészen tudja, nevetnie kellene-e.
A Yaga egyik legérdekesebb vonása éppen ez a bizonytalanság. Baba Jaga egyszerre kegyetlen, szellemes, sértett és kiismerhetetlen. A humora nem oldja fel a brutalitást, a brutalitás pedig nem teszi érdektelenné a humort. A sorozat nem kínál kényelmes kapaszkodót ahhoz sem, hogyan viszonyuljunk hozzá. Néha úgy tűnik, mintha a boszorkány maga is élvezné, hogy a róla kialakult kép mögé nézhetünk, máskor meg mintha csak azért engedne közelebb, hogy aztán megmutassa, milyen rossz ötlet volt.
A vizualitás és a zene pontosan ezt a zaklatottságot erősíti. A képekben mindig van egy apró aszimmetria, valami megmagyarázhatatlan furcsaság, a zene meg nem akkor ijeszt meg, amikor a vágó vág. Ott kapar a fülünk mögött, szinte a semmiből, amikor a szereplők épp csak beszélgetnek a konyhában, vagy kinéznek az ablakon a ködbe. Noah Reid Rappja olyan idegenen mozog ebben a zárt közösségben, mint egy rossz helyre tévedt idegen, Carrie-Anne Moss pedig olyan hideg, megközelíthetetlen méltósággal néz maga elé, hogy attól szinte megfagy a levegő a szobában.
A Yaga nem egy kipolírozott, sablonos sorozat, amely görcsösen igyekszik mindenáron megfelelni a nézői elvárásoknak. Ez a lassan égő, nehezen emészthető történet nem akar azonnal megnyugtatni. Hagyja, hogy a képek, a félmondatok és a furcsa kisvárosi viszonyok lassan ülepedjenek le bennünk. Az első két rész után még nem tudni, hová fut ki mindez, és talán éppen ez a jó benne. Ha ezt a fojtogató, kiszámíthatatlan ritmust képesek tartani a nyolc részen át, akkor nagyon csúnyán el fogunk tévedni abban a sötét erdőben. És az, lássuk be, egyáltalán nem baj.
Borka Roland
