Megfeneklett életek válnak a kínosság csimborasszójává – Balhé (Beef) kritika

Kicsinyes nagyzolás miatti frusztráltság táplálja a végleteket. Ezt hozza a Netflixen látható Balhé (Beef) című szatirikus dramedy minisorozat a kóreai Lee Sung Jin rendezőtől, amiben Steven Yeun és Ali Wong  alkotja Danny Cho illetve Amy Lau karaktereket. Míg mellékszereplőként feltűnnek Joseph Lee, Young Mazino, David Choe illetve Patty Yasutake.

A névsorolvasás indokolt is ennél a briliánsan megoldott, megkapó képekkel, mélyreszántó felszínességgel és az eklektikussághoz patikamérlegen kiválasztott hangkulisszával operáló tv-sorozat.

Azt a kérdést járja körül a tízrészes széria, hogy hogyan képes az ember egy semmiség miatt elveszíteni mindazt, ami nemessé és az állatoktól eltérővé teszi, mert végtére is az alap konfliktus roppant egyszerű és együgyű. Két élettől megcsömörlött ember, a társadalmi szféra két végén tengődő emberi roncs, de profi módon jópofiskodva, szó szerint összeütközik, hogy aztán vérre menő gyűlöletspirálba hajszolja egymást.

Danny Cho (Steven Yean) éppen egy csomó grillezsütőt visz vissza a boltba, amiket azért vásárolt, hogy segítségükkel véget vessen az életének. Éppen megpróbálja megreklamálni a terméket, azonban a bevásárlóközpontban (is) közröhej tárgyává válik és inkább meghunyászkodva távozik, semmint ott helyben érvényt szerezzen igazának. A parkolóban beül a kocsijába, ahol kicsit kiengedi a gőzt, azonban, ha ez még nem lenne elég, egy meglehetősen pökhendi és kivagyiságos, gazdag vállalkozónő, Amy Lau (Ali Wong) kegyelmet nem kímélve elhajt mellette, miközben a srác éppen kitolatna. Bár kellő időt kap mindegyik, hogy megfelelően és emberhez méltóan reagáljanak, végül mindkettőnél elszakad a cérna. A nő beint és a férfinál nincs megállás. Elhatározza, móresre tanítja, dühtől elvakulva, élet-halál macska-egér harcot vívva szolgáltat igazságot, ami alapjáraton kijár az ázsiai-amerikai mivoltának, mivel az új, amerikai álommal csábító új világ egyenlőséget ígért neki. Nem is sejti, hogy ezzel maga alatt vágja a fát, és neki károg a varjú is.

A kisvárosi autósüldözés mindkét szereplőnk életébe begyűrűzteti azt az életcélt, hogy egymáson álljanak bosszút, miközben megpróbálnak talpon maradni a kizsákmányolós kapitalizmus fortyogó mocsárjában. Mint két végletnek, az élet esszenciájának, a tájcsitu által jelzett, ősidőktől fennálló, egymással szemben álló, mégis egymást kiegészítő kozmikus erőket, azaz a Jin-jangot ábrázoló ember vérre menő küzdelmet vív egymással és önmagukkal.

Danny egy lepukkant ezermester a város egy kietlen vidékén, ahol öccsével, a kit-érdekel-mit-hoz-az-élet felfogással bíró, éppen negyedéleti krízisben szenvedő Paullal próbál zöldágra vergődni. Míg Danny a kétkezi munka szentségében hisz, addig öccse a gamelésben illetve a kripto-befektetésben hisz, ami majd meghozza számára a kitörés lehetőségét, hogy aztán még hanyagul élvezhesse az életet. Ebbe jön még a sittről éppenhogy csak szabadult unokatesójuk, Isaac,akinek annyira büdös a munka, hogy inkább a simlisségben és a pitiáner bűnök általi megélhetésben hisz a roppant módon megosztott amerikai társadalomban csak ilyetén lehet boldogulni. Ráadásul a Cho-fivérek szüleiket próbálják végre Amerikába hozni, hogy itt élhessék békés nyugdíjas éveiket.

Amy ezzel szemben egy kőgazdagsághoz kőhajtásnyira lévő self-made üzletasszony, aki egy mímelt floristaként hozta tető alá Kōyōhaus nevű sznob növénykereskedését. Pazar, saját tervezésű, minden ízében luxusvillában él csak felmenője nevéből élő mondvacsinált otthonülő képzőművész férjével, George Nakai-jal, aki igazából apja árnyékában tengődik és senkinek se kellő művészeti szarokat (hasonlóság!) alkot indokolatlanul és rendületlenül. És ott van még a szintén életunt és a csőd szélére kerülő Amy anyósa, aki szintén belekotnyeleskedik tökéletesre hazudott életébe, miközben megpróbálja kiélvezni öregsége utolsó szép pillanatait.

A túltolt reakciókkal operáló szatirikus sorozat kiemelkedik a hasonszőrűek közül, mivel úgy köpi szembe a nézőt, hogy csak pislog. Miközben fekete humorosan vicces és paráztatóan drámai is tud lenni, és az ábrázolás bár minden ízében fricskás, mégsem elrugaszkodott. Úgy mozog a valóság talaján, hogy közben roppant mód elrugaszkodik. Meglátszik ez az olyan abszurd jelenetekben, mint amikor Danny végighugyozza ellenlábasa fürdőszobáját, amikor a puccos galériában több tízezrekért vennének meg egy fenék formájú ülőalkalmatosságot, amikor az anyóst a kétbalkezes betörők lövik le, amikor Amy kislánya, June, akit éppen elrabolnak azt mondja, ez élete legjobb bulija, miközben a háttérben robbantanak és szitává lőnek embereket. Háttérként a társadalmi nyomás, a vallásosság (Danny beáll a hitklubba, ahol egykori szerelmével találkozik, aki mástól vár gyermeket), az elidegenedés, és a közöny szolgál.

A brutalitás se erőltetett, ahogyan a poénok sem. Minden ül, minden a helyén van és mindre azt mondjuk, igen, ez szükséges volt ahhoz, hogy kellőképpen kibontakozzon a történet. És még a csavaros szituációk is úgy illenek egymásba, mintha csak precíz tervező alkotta volna meg a hibákat kiküszöbölvén. Mert a sorozat hibátlan, nem véletlenül szinte száz százalékos a nézői visszacsatolás. Porszemnyi kritika sincs megfogalmazva, mert valójában ez az a sorozat, ami más alkotóknak is minta lehet.

Mindenhez nagy érzékkel nyúltak, és sorra döntögetik le a tabukat, de nem ordenáré módon, még ha meglehetősen nyíltan. Hanem mindvégig azt érezzük, hogy ez egy hétköznapi történet, ami a kínosságot emelte ki vezető motívumként. Szókimondó és a bőrünk alá kúszik, napokig ad gondolkodnivalót. A nagyjelenetek, de a kikacsintások, az utalások a depresszió, kiégettség és a kilátástalanság összegyúrásából egy velőtrázó alkotás született. Pironkodásnak nincs nyoma, megmutatják az érzékiséget, feltárják a szexualitást, az elnyomott vágyak miatti frusztrációt. Az összes szereplő bár felnagyított sztereotípia, ám mégis hús‑vér embereket látunk. Hogy aztán a végén a lélek sötét bugyraiból felseljen a fény.

Az A24 mint gyártó amúgy is nagyot megy mostanság, hiszen nekik köszönhető a megannyi Oscar-díjjal jutalmazott Minden, mindenhol, mindenkor (Everything, everywhere, all at once) című film. De ők készítették az Örökség (Hereditary), Lady Bird, Holdfény (Moonlight), A Bálna (The Whale) vagy A szoba (The room) című filmeket. És ők állnak a nemsokára bemutatásra kerülő The Idol című tv-sorozat mögött is.

A Balhé sorozat egyenként félórás epizódjai kezdetén vizuális ínyencségek kaptak helyet: az Isaac-et alakító Davikd Choe képzőművészeti alkotásai ismert gondolkodók örökbecsú egysorosaival megspékelve. Mindehhez szervesen kapcsolódnak a zenei betétek. A “marhahúshoz” (beef eredeti jelentése, a marhaság mellett) olyan előadók muzsika-csemegéit kapjuk, mint Tori Amos, Limp Bizkit, The Offspring, System of a Down, illetve Christina Aguilera, Björk, The Smashing Pumpkins és mások.

Talán szentségtörés is lenne folytatni a Balhé (Beef) szatírát, nagyon jól működik minisorozatként, de az alkotót már megpedzegették, hogy legalább még két szezonnyi kraft van a tarsolyukban. Az eddigi referenciáikat ismerve nyugodtan hátradőlhetünk, mert egyet biztosan tudhatunk: az új művészi csomagjukkal újra meghökkentik a világot.

Borka Roland