Főemlősök élete csupa kegyetlenség és kegyelem. Csimpánzokról szóló dokut nézünk, mégis magunkra ismerünk. Sokszor. Nagyon.
Talán furcsának tűnhet, hogyan lehetséges egy természetfilmsorozatról kritikát írni, hiszen az ismeretterjesztés lenne a lényege, ami nem viszonylagos, és a megvalósítás is lehet egyszerű tv-s megoldás, és lehet filmszerű – a képi minőséget képes felülírni az információátadás.
Olyan világot élünk, amikor is egyre elképesztőbb megoldásokkal lehet csak lekötni a néző figyelmét, annyira kitolult az ingerküszöb. Ha valami nem ragad meg a maga varázsával, akkor nem köt le minket, és így maga az ismeretterjesztés is kárba vész. Vannak arra vonatkozó irányvonalak, hogy a jövőben még inkább nem lesz szükség kifejezetten a lexikális tudásra, hanem a mesterséges intelligencia kellő időben és helyzetben ellát a megfelelő információkkal, sőt, képes lesz azt számukra a legmegfelelőbben kiértékelni és intézkedni. Mi meg kényelmünkben csak élvezzük az életidőt.
Ilyesmit ragadott meg a filmes valóságshownak is jellemezhető A csimpánzok birodalma című Netflix-dokusorozat, amit az Oscar-díjas James Reed (Tanítóm, a polip) rendezett és eredetiben a szintén Oscar-díjas Mahershala Ali (Örökkévalók) narrálásával látható. A filmkészítők fogták magukat és hosszú időre, legalább egy évre beköltöztek az ugandai Kibale Nemzeti Parkba, hogy az ott található, a világ eddig felfedezett legnépesebb csimpánz-kolóniájáról forgassanak. Az Ngogo közösség több mint százhúsz tagot számlál. Általában ötven vagy hatvan egyed él együtt.
Egykoron harmóniában éltek, azonban aztán két különálló és abból fakadóan ellenséges csapattá váltak. Az így keletkezett két közösséget a tudósok és kutatók Központi illetve Nyugati frakciók névvel látták el. És nemcsak ezt, hanem az egyes, kifejezetten domináns, vagy valamiért jelentős csimpánz-szereplők is külön nevet kaptak. Ezzel nemcsak emberközelibbé tették a velünk 98 százalékban azonos DNS-sel rendelkező főemlősöket, hanem egyfajta filmesebbé is alakították.
Mi több, kész történetet is alkottak a csimpánzok életéről, ami nem volt nehéz, hiszen tudott, hogy ezek az állatok jelentősen territoriálisok, így aztán vérre menően védelmezik területüket, illetve új helyekre vándorolva harcolnak az újért, ahol az élelem található.
Első körben a négyrészes szériában megismerjük Jackson-t, a 31 éves alfahímet, a Központi csoport vezérét, aki nagyon sötét színű és a szemei is szinte koromfeketék. Őt védelmezi az idősebb Miles, aki 41 évesen még csak nem is a legidősebb, de tekintélyt parancsol. Harmadikként Abrams, a 21 éves hím mutatkozik be, aki a Központi csoport legambiciózusabb tagja, és talán vezéri álmokat dédelget. Negyedik vezérkari tagként számít Peterson, a 26 éves hím, aki nem ódzkodik a harcba keveredéstől és gyakorta látni Christine mellett, a 21 éves nőstény társaságában, aki kulcsszerepet tölt be a csapat életében. Lányát, a kilencéves Nadine enyhén mellőzi, hiszen új utóda van, aki csak a sorozat végére lesz egyéves és kapja meg saját nevét, mivel sok esetben a csimpánz kicsit nem érik meg az elsőéves korukat. Érdemes megemlíteni Bartolit is, aki 38 éves nőstény, kicsinye a hatéves Herzog, aki nem gyakran tágít anyja mellől. A futottak még, de a történet szempontjából fontos szereplőkké lesz Wilson, a 21 éves hím, aki inkább Abrams mellett lenne úgy, mint Jackson esetében Miles, tehát valamiféle támogatói státuszban. Itt van még Gus, a 14 éves hím, aki mint kamasz, sehová se illik még, és alacsony tisztségben van, nem is akarnak vele közösködni a többiek és még a társadalmi összetartozás meg politikai cselszövések illetve hatalmi elrendezkedésekhez nélkülözhetetlen kurkászást sem viszonozzák neki. Szinte szívbe markoló ezt nézni. Akárcsak a ranglétra legalján szereplő Pork Pie-t, a 27 éves hímet, aki bár közkedvelt, de nem sok vizet zavar, és távol tartja magát a küldetésektől, s legfőképpen a maga dolgával foglalkozik.
Márpedig a csimpánzoknak is van mivel törődniük. Mindig fenn kell tartaniuk csoportjuk egészséges működését, ami rendszerint az alfahím erőfitogtatásából áll, aki aztán elnyerheti a kiszemelt nőstény kegyét, illetve a többiek tiszteletét. A napi rutinhoz tartozik a már említett kurkászás is, aminek több jelentősége is van. Az élősködők eltávolításán és így az egészségük megőrzésén túl azon keresztül alakítanak ki kapcsolatokat, tartják meg rangjukat és erősítik meg szövetségüket. Aki egyszer kikerül, arra nem sok jó vár, egyedül ugyanis roppant sebezhetőek. Erre is látunk tragikus példát. A birodalmuk határának egyik járőrözése során megtörténik a baj.
A nyugatiak kimutatják a foguk fehérjét, és azonnal támadásba lendülve jelzik, senki nincs biztonságban Közép-birodalomban.
A Nyugati birodalom közösségét Hutcherson, a 27 éves hím vezeti, ám mégsem Jackson. Kevésbé határozott és fiatalabb is ellenfelénél, de annál inkább betörne a Közép-birodalomba. Cél a gazdagon termő csillagalma-fa, hiszen közösségük bővülésével egyre több élelemre, leginkább gyümölcsre van szükségük. Richmond, a 34 éves hím Hutcherson bátyja, és alfa lett volna, de egy baleset során elveszíti mancsát, de ez sem akadályozza meg abban, hogy befolyása legyen. Garrison, a maga 44 évével a legidősebb hím a csoportban, és U-formájú fehéres szakálla van. Leginkább a tízéves árva, Bergl felett atyáskodik, mert kissé magányos. Még akkor is, ha nem sokkal idősebb kamasztársa lehet Damien. A tizenöt éves hím öccse Rollins-nak, aki 35 évesen a Nyugatiak vezértámogatója és bírja rá közösségét, hogy merészkedjenek közel a Közép-birodalom határáig, ahol sok a gyümölcs. És végére érdemes megemlíteni a hatvanöt éves Garbo-t, aki Ngogo legidősebb csimpánza, de energikus.
Az epizódszerepekben feltűnő egyedek is remekül kiegészítik az egész történetet. Mindemellett villanásnyira, de jellegzetesen megkapjuk az esőerdő világát, a sűrűen benőtt terület felett úszó ködöt, az esőt, viharokat, valamint egyéb állatokat, amik mintha együtt játszanának szereplőinkkel, annyira jól illeszkednek az összképbe.
A képek pedig maguk mesélnek, a narrátornak csak kisebb eligazítási szerepe van, éppen hogy csak a legfontosabb információkat osztja meg, mert mindent látunk magunk is. És az olyan, mintha mi is ott lennénk, hiszen a faágreccsenések, az esőcseppek lehullásának hangja egyaránt organikus kapcsolódik az egész élményhez. Ami kiválóan sikeredett. Nem mellesleg fontos filmezési szempontból is, hiszen az esőerdő sűrű és sötét, a csimpánzok is feketék, tehát kész operatőri bravúr követni ezeket az állatokat, akik hollywoodi sztárokról és jazz-zenészekről kapták a nevüket.
A csimpánzok az évek óta a területen folyó kutatás miatt hozzászoktak az emberhez, úgy veszik a dolgozó stábot, mint ami hozzátartozik a dzsungelhez.
Amikor tehát kiderült, hogy ez a csimpánz-birodalom válaszúthoz érkezett, ugyanis a két közösség egymással osztozik a területen, kiszámíthatatlan, hogy egymásnak esnek, vagy kibékülnek, és vígan élnek, míg meg nem halnak.
Ez a kérdés végig nyitott marad, természetesen megkapjuk a választ. Az egész négyrészes széria nagyon thrilleresre sikeredett és kötődni tudunk ezekhez a főemlősökhöz, drukkolunk is egyiknek-másiknak.
A történetvezetés megkapó és lenyűgöző, szinte folytatásért kiállt, még akkor is, ha az utolsó jelent utáni „ez történt azóta” részben feltárják, hogyan is alakult főhőseink sorsa. De ha nem is folytatás, de pár spin-off készülhet belőle.
Annál is inkább, mivel fennmaradásunk kizárólag rajtunk múlik, mi csökkentjük területüket és azáltal az egyedszámukat, és ezért felelősségünk, hogy ezek az állatok tovább viruljanak és éljék a maguk izgalmas életét az esőerdőben. Mert sokkal több mindenben hasonlítanak ránk, vagy mi rájuk, mint amennyire ezt be merjük vallani.
Borka Roland
