Gyllenhaal szép kék szemei se mentik meg Ritchie filmjét – The Covenant kritika

Mintha csak a kötelesség hívna, de nem a filmnyelv.

Jó, jó, Guy Ritchienek van egy sajátos stílusa, ami mindenkitől megkülönbözteti és éppen ez a „ricsis” dolog ad hozzá minden filmjéhez.

A The Covenant azonban messze nem az angol rendező legjobb munkája és ezt betudjuk annak, hogy túlságosan is kifacsarja magát kreatívilag – alig fejezte be a háborús filmet, már az új mozijának utómunkálatain dolgozik. Ilyen tempóban nem meglepő, hogy az Afganisztánban játszódó, az amerikai katonákat segítő afgán tolmácsok helyzetére való fókuszálás helyett furcsa kettősség lengi be a kétórás filmet.

A The Covenant (mondjuk: szövetség) története szerint John Kinley őrmester (Jake Gyllenhaal) az amerikai kivonulás előtti utolsó szolgálatát tölti csapatával Afganisztánban, ám egy szeréncsétlenül elsülő akciójuk során elveszítik afgán tolmácsukat. Ám mivel nem maradhatnak közvetítő nélkül, ezért John a kivezényelt potenciális tolmácsok közül kiválaszt egyet, Ahmedet (Dar Salim), egy hallgatag keményfickót, aki sajátosan közvetít a tolmácsoláskor. Nem is fordít, hanem interpretálja a mondandókat úgy, hogy azzal legfőképpen magának segítsen, persze, az amerikaiak se járnak rosszul. Johnnak feltűnik ez a fajta fura közvetítési mód, nem is nagyon bízik meg a férfiben, ám a történet egy pontján végül mégis. Hogy aztán egy sor történés után egyfajta sivatagi túlélőkörben vegyen részt, sebesülten, kifáradva, ópiumtól elbódulva. Őt Ahmed cipeli végig a hegyes-völgyes vidéken, lényegében minden időjárási viszonyok között, elkerülve a rájuk vadászó tálib terroristákat. Miután John visszakerül Amerikában, a bódulat elmúltával csak eszébe jut, hogy az amerikaiak Ahmednek és családjának vízumot ígért azért, mert segítette az amerikai hadsereget. Csakhogy egyrészt az amerikai bürokrácia is szövevényes, meg a felettesek se rohannak fejvesztve segíteni az afgán férfinek. Nem úgy John, akinek emlékfoszlányai arra bírják rá, hogy maga kelljen útra és keresse meg az afgán kegyetlen vidéken bajtársát, hogy eljuttassa az Egyesült Államokba.

Itt talán még a történet elég izgalmat is kínált volna, papíron bizonyára jól mutatott. Guy Ritchie harmadmagával írta meg a történetet, ám a megvalósítás, még ha Ritchie-s is, de nem egy kiemelkedő alkotás. Bár az akciójelenetek jól koreografáltak, az arra való rákészülés is egy jó iparosmunka. A zene (Christopher Benstead) és az akciójelenetek líraisága is remekül kiegészíti egymást, a képek (Ed Wild) is kifejezőek. Még a tipikus fanyar angol humor is jól megjelenik a filmben, ami ad neki egy katonai lazaságot, de sajnos nem fedi el a hiányosságokat. Ez pedig olyan jelenetlyukakat jelent a The Covenantban, ami megbocsáthatatlan. Mert nem tudjuk, amit nem tudunk. Mégpedig, hogy egyes jellemváltozások mégis mi alapján következnek be: hogy nem melegszenek össze a főszereplők? Nincs rá utalás, csak fejbiccentés, fura pillantások és szigorú távolságtartós katonajelenetekben megbúvó homoerotikus cukkolások… Honnét és miért?

Gyllenhaal alakítására lehet panasz, hozza a megírt figurát, bár nagyon nem kell neki megerőltetnie magát. Salim a szerepében hozza az afgán elveszettet, aki mindenáron szabadulni akar az országából, ahol summás vérdíjat tűztek ki a fejére. Itt emelik bele a valóságot, tekintve, hogy ahogy 2021-ben csúforsan kivonultak az amerikaiak, nem sokára a tálibok teljes ellenőrzés alá vonták az országot. Ennyit az amerikai demokráciaexportról. Ugyanakkor Ritchie mégis jópontot adott az amerikaiaknak, és a tálibokat nem szürke eminenciásként, valami dörzsölten számító kufárként ábrázolta, hanem ráerősített a sztereotípiákra, miszerint mindegyik tálib eltakarja a maszkját, és egy platós járművön fegyverüket az égnek tartva, jellegzetes zászló alatt hócikáznak.

Néha random, oda nem illő jelenetek teszik kérdésessé a filmet, más alkalommal meg éppen hiányoznak részletek ahhoz, hogy éppen mi minek a következménye. Sem az arcokról, sem a cselekedetből nem lehet olvasni.