Nem a halál a legszörnyűbb, ami érhet téged.
Miközben a világ luxusüdülői egymás után esnek áldozatul a Fehér Lótusz szatirikus látleletének, a harmadik évad Thaiföldre költözteti a pszichológiai háborút – ezúttal a spiritualitás, a sámánok és az önkeresés köntösében. De mit ér a megvilágosodás, ha közben saját magunk elől is menekülünk? Kritikánk spoileresen, de mélyre ásva.
A harmadik évad három fő történetszálat követ: a látszólag sikeres, de belülről már bomló Ratliff család vakációját; három középkorú nő régóta várt spirituális utazását; és egy különc, de mélyen sebzett pár, Rick és Chelsea kapcsolati krízisét. Ezek a karakterek több szinten is reflektálnak egymásra, és lassan, szinte észrevétlenül bontják le a luxus és a „jól vagyok” illúzióját.
Jason Isaacs Timothy-ja rideg pragmatizmussal uralja a családot, miközben üzleti ügyei otthon romokban hevernek. Parker Posey karaktere, Victoria pedig afféle „passzív agresszív szent”, akinek minden mosolya mögött remegés és félelem lapul. Gyermekeik – Piper, Saxon és Lochlann – három különböző válaszreakciót testesítenek meg a családi elidegenedésre. Piper, a legidősebb, spirituális válaszokat keres, míg Saxon erőszakosan menekül a felelősség elől. A legkisebb fiú, Lochlann egy titokzatos kapcsolatba bonyolódik a helyi személyzettel, ami végül tragikus következményekkel jár.
Michelle Monaghan, Leslie Bibb és Carrie Coon dinamikája kezdetben a könnyed humor és nosztalgia terepe – később azonban brutálisan őszinte konfrontációkba fordul. Laurie karaktere különösen erős: régóta küzd súlyos depresszióval, és Thaiföldre nem gyógyulni jött, hanem elbúcsúzni.
„Mi lenne, ha nem próbálnék többé boldog lenni? Hanem csak… békében lenni azzal, ami van?” – Laurie
A leginkább groteszk párkapcsolati szál Rick (Walton Goggins) és Chelsea (Aimee Lou Wood) története. A generációs különbség, az eltitkolt múlt (Rick korábban egy szektában élt), és a pszichés instabilitás mind-mind nehezítik az együttélésüket. Rick figurája különösen érdekes, hiszen ő valóban hisz a „megtisztulásban” – de egy ponton átcsúszik az önpusztításba. A szezon egyik legfeszültebb jelenete, amikor egy buddhista szertartás során Rick sírva kér bocsánatot Chelsea-től a múltjáért, ám a lány a béke kedvéért nem akarja tudni a részleteket.
Témaválasztásában is meglehetősen merész volt a sorozat, a harmadik évadban egy inceszt-sejtetést is behoztak, ami tovább gerjesztette a széria körüli figyelmet, nem beszélve a felszín alatti indulatok fokozatos felgöngyölítéséről.
A helyszín ezúttal nem csupán egzotikus háttér, hanem aktív szereplő. Thaiföld spirituális világa, a buddhizmus, a meditációs rituálék, a lótuszvirág motívuma – mind szimbolikus kontrasztban állnak a nyugati vendégek nihilizmusával. A hotel dolgozói – köztük egy kiemelkedően jól megírt karakter, Aom, a wellness-koordinátor – több alkalommal próbálnak valódi segítséget nyújtani, de a vendégek többsége nem befogadó.
A sámános, ayahuasca-szerű élményekkel tarkított jelenetek egyszerre groteszkek és mélyek. Mike White itt is mesterien játszik azzal, hogy mi számít „valódi spirituális élménynek” – és mi az, amit csak a gazdagok önigazolásként fogyasztanak el.
A harmadik évad talán eddigi legerősebb ensemble-castját vonultatja fel. Parker Posey minden félmosolya mögött katarzis rejtőzik, Jason Isaacs rideg pragmatizmusa új értelmet nyer a szezonzáróban, amikor kiderül: az egész családi utazás egyfajta „hagyatéki búcsú” volt. Carrie Coon színészi bravúrja külön fejezetet érdemelne: Laurie karakterét olyan mélységgel tölti meg, hogy még a néző is zavarba jön, mennyi őszinteséget bír el egy képernyő.
Walton Goggins egyensúlya a dráma és a bizarr között tökéletes, míg Aimee Lou Wood üde, őszinte és szívfacsaró egyszerre. A rendezés továbbra is elegáns, a hosszú snittek, drónfelvételek és a megfigyelő kamera használata remekül szolgálja a voyeurisztikus élményt. Parker Posey az akcentusával igazán kitűnik, szinte ikonikussá téve a megjelenést. Ha az első két évadban Jennifer Coolidge volt az, akitől emlékezetesek lesznek az évadok, akkor itt kifejezetten Posey került abban a pozícióba.
Minden szinte organikusan kapcsolódik egymáshoz, sokatmondó, jelképekkel üzen és mély mondanivalóval bír. Még a mellékkarakterek is kapnak életszerű fejlődésívet, ami jellegzetes és elgondolkodtató, és kerek egésszé formálódik.
A záró epizód új dimenziókat nyit. A sorozat egyik legnagyobb erőssége, hogy nem kínál egyértelmű válaszokat. Megváltás? Talán. Megbocsátás? Kétséges. De az biztos: ezek a karakterek másokként térnek vissza – vagy talán már vissza sem térnek sehova.
Mike White újra bebizonyította, hogy van még mit mondania. A Fehér Lótusz harmadik évada nem adja könnyen magát. Kevésbé „szappanos”, mint a második évad, kevésbé thrilleres, mint az első – de annál mélyebb. Ez egy érzelmi és spirituális boncolás, ahol a karakterek nemcsak egymást, de saját magukat is lemetszik rétegenként. Kényelmetlen, néha vontatott, máskor zavarba ejtően intim – de pontosan ettől válik jelentőssé.
