Halottak szegélyezik az élet útját

A bőröd alá kúszik, és nem enged. Ilyen lett Sam Mendes 1917 című filmje.

Nem kell túlkombinálni és patikamérlegen kiválogatni egy filmnél, hogy éppen mi az a szösszenet, ami miatt nem lehet teljesnek venni. Ember alkotta, így sosem tökéletes. Így kell nézni az Amerikai szépséggel már bizonyított és a James Bond-alkotásokkal védjegyét letevő Sam Mendes filmjét is. Az 1917 az első világégés egyik eddig nem igazán elmesélt történetét vázolja fel. Töredékes sztorik, amiket Mendes nagyapja mesélt és annak is tiszteletadás. S mint általában az emlékek, megszépülnek.

A Roger Deakins – operatőr, nagy név, megérdemelten – képei úgy szépek, hogy közben elborzasztanak. A részletgazdagságukkal, a precíz kamerakövetésekkel olyan az érzés, mintha mi is a két katona, Blake (Dean-Charles Chapman) és Schofield (George MacKay) utastársai lennénk, ám ahelyett, hogy beavatkozhatnánk, csupán néma kísérői vagyunk viszontagságos útjuknak. Azokból pedig bőven kijut a két főhősnek. Egyszerre ijesztő és kellemes, szeretetteljes és kegyetlenül élettelen. Ám mégis van ebben a moziban olyasmi, amitől szívmelengető nézni.

Amikor Schofield megszólal – átvitten és szó szerint is – az egyszerre kinyitja a filmet, egyszerűen látjuk azt a fejlődést, amin keresztül, már-már DiCaprio-szerű életakarása kifejezetten üdítő. Bemutatja, hogy süvíthetnek rakéták, ropoghatnak a fegyverek, hasba döfhetnek jószándékért, mindvégig képes megtartania emberségét az embertelenségben, erre pedig csak az igazán tiszta lelkek képesek. Idealista lenne? Vagy esetleg kiábrándult a sok öldökléstől? Nem tudjuk meg, ám nem is ez a lényeges, hanem, hogy ha van egy feladat, ami során 1600 embert, sorstársat meg lehet menteni a biztos haláltól – tekintve, hogy a németek csak látszólag tűntek el a lövészárkokból, mert így akarták előcsalni a brit hadtestet.

Miután személyessé vált a küldetés, már nem önző célok mozgatják a főhőst, hanem talán még némi remény is, hogy mindazokon túl maradt még másokban emberség. Főhősünk így fut össze az emberi mivoltunk egy-egy jelképével, hogy aztán cserben hagyva érezze magát. Altatódalt énekel a pusztulás közepette egy francia árva csecsemőnek, önmagához hasonlókorú fiatal német katonatársat próbál életben tartani, vagy éppen a halálban is meglátja a virágzást. Cseresznyevirág szirmokban utazva, sebes folyóban megmártózva, és világító rakéták kereszttüzében is rendületlenül halad célja felé, hogy egy erdőben, egy katonadalnok dallamaiban kissé elvesszen, és ihletet kapjon. Mert még a legbecstelenebb időben is van némi remény, hogy aztán dolga végeztével, napfényben fürödve, zöld fűszálak zengő hangjára végre megpihenjen és hazataláljon.