Belehintázni a halálba, csak úgy érdemes Élni – Living kritika

Mi marad utánunk, ha már eltávoztunk, hasznosak vagyunk-e? Ezt járja körül a Living, Oscar-ra jelölt film. Kritika.

Szürke, semmitmondó, hétköznapi életet élve haszontalannak, elfecsérelt időnek lehet venni a létezést, amikor az ember azzal szembesül, közeleg a vég, és azáltal az ítélet is. Ez az érzés kapja el Rodney Williams (Bill Nighy), egy idős londoni aktatologató bürokratát. 1953-ban járunk és főhősünk egy nap megkapja utolsó kenetének is beillő orvosi diagnózisát: rákos, gyógyíthatatlan, alig pár hónapja maradt hátra. Ez a felismerés aztán először letargiába löki, megannyi segédpilulákkal, azonban egy álmatlanságban szenvedő íróval azaz Mr. Sutherlanddel (Tom Burke) való találkozása során megszabadul az orvosi béklyóktól (átadja a gyógyszereit az írónak) és szabad utat enged betegségének, annak minden hozamával. Megvilágosodik és sürgetővé válik benne az az érzés, hogy az addigi megúszós élete nem igazi élet, és nincs idő elfecsérelni azt.

Ugyanezt közli az egykori kolléganőjével is, aki a jobb jövője érdekében még pincérnői állást is elvállal, csakhogy előrébb jusson. Williams csak éppen a fiának nem vallja meg állapotát, mivel annak is megvan a gondja-baja és a menye se túlságosan lelkesedik az öregért. Ellenben az egykori kolléganőjével tölti a szabadidejét, kirándulni, moziba, vacsorázni járnak – szeretné, ha az ifjonti életszemlélet őt is megigézze, azonban ez nem a várt eredményt hozza, nem kapja meg az életelégtételt, amire oly’ nagy akarattal vágyik.

Williams lélektelen bolyongásai közepette rádöbben, van valami, amivel igazán sokat tehet a jövőért, a helyi közösség asszonyai megkeresik, intézzen nekik játszóteret. A kezdeti ódzkodását felváltja a felvillanyozott remény, hogy maradhat utána még valami.

És ahhoz, hogy teljeséggel éljen, nem kell feltétlenül kocsmatúrákat végeznie és kétes kéjnők fellépéseiben gyönyörködnie, mert ennél többről szól az élet. Számára az igazi közszolgálatról. Így aztán minden utolsó erejét beveti annak érdekében, hogy akárha csak egy parányit is, de jobbítson a közössége életén, hogy tegyen valamit, nem csak megúszósan lebzselje végig az életét.

Jól hozza ezt a karaktert Bill Nighy, akinek ez valódi jutalomjáték és igazából teljesen az életébe vág. Hogy még valami nagyot alkotni ebben az életben. És ezt a tapasztalati tudást kívánja átadni zöldfülő kollégájának, Mr. Wakelingnek (Alex Sharp), akin keresztül látjuk a történéseket, miközben a télben megidézi a madárberkenye szépségét – The Rowan Tree skót népdal végigkíséri az egész filmet az elejétől a végéig.

Az Oliver Hermanus rendezéséhez Kazuo Ishiguro forgatókönyve szolgált, ami az 1952-es Akira Kuroszawa filmje az Ikiru adta az alapot, amit meg Lev Tolsztoj Ivan Iljics halála című kötete ihletett. És ez jól érzékelteti, hogy a mondandó, azaz, hogy az életünk egy bizonyos pontján nem elégszünk meg a puszta léttel, hanem az ember mint valami fennköltebb élőlény sokkal magasztosabb célokat keres, csak a mindennapi robotban ezt elnyomjuk magunkban.

Williamsnek végső célja lesz eleget tenni annak a kérésnek, hogy aztán felhőtlen boldogságában belehintázzon a halálba, elnyerve az örök élethez szükséges megdicsőülést.

Hogy a hátrahagyatottak mit kezdenek ezzel az üzenettel? Bár első, érzelmi felindultságukban a vonaton a többi aktakukac-kollégái ugyan megfogadják, kollégájuk örökségét leginkább a tettekkel és nem az ügyviteli kicselezésekkel tudják leginkább ápolni, azonban egyhamar megfeledkeznek erről. Így ér körbe a történet – az elhatározás elhal, a főhős is, és csak az adott pillanat öröme és boldogsága marad emlékezetes. És végtére is nem azért élünk?

Borka Roland