Viszolyogtatóan brutális tud lenni a szégyenérzet – Luther film kritika

A lemenő nap korántsem jelent napnyugtát. Spoileres kritika.

Újabb elborzasztó sorozatgyilkos szedi áldozatait és másokat is arra serkent Londonban. Kéjes emberölések modernebbé váltak, hiszen átkerültek az online térbe, egyfajta Vörös bunkerbe, amiről mindenki beszél, de eddig csak folklórnak hitték. Ide csöppen bele a sokat látott és tapasztalt John Luther főfelügyelő, akit azonban utolér a múltja és rács mögé kerül. De nem időzik ott sokáig, mivel várja őt a bűn, ami az ő lelkén is nyomott hagyott, és ég benne a remény, hogy megválthatja magát. Mivel mindene odaveszett, nincs más hátra, csak a becsülete és méltósága, amiért még tovább hajlandó elmenni az erkölcsi kereteken túl, mint azt tette korábban.

Ilyen felütéssel indul tehát főhősünk London szutykos és bűntől is mocskos barlangjaiba, aluljáróiba, ahol a gyilkosság nem cél, hanem eszköz arra, hogy kielégítsen eltévelyedett és torz személyiségeket és dicsőítsék a nárcisztikus egyéniségek tökéletlenségét.

A BBC hosszú éveken át adagolta, apránként, de mégis John Luther történeteit, amikben a főfelügyelő leginkább Columbo és Sherlock Holmes agyafúrt mivoltával öltötte magára a jellegzetes gyapjúkabátot és zsebre tett kézzel üldözte a bűnt. Aztán jött a Netflix és egy kiváló csapattal, megannyi dollármillióval megtámogatva magasabb szintre, még inkább a mába helyezte az egészet, társadalmi témaként az online világ bűnözőire irányítva a figyelmet és feltárva az emberi lélek sötét bugyrát, amiben már eleget dagonyázott maga Luther is. De itt most élőben közvetítik a brutalitásokat, amiket többszázan néznek és kéjes örömmel lesik az áldozatok haláltusáját.

A kétórás filmet Neil Cross, az eredeti széria készítője írta és Jamie Payne megrendezte. Láthatóan nem spóroltak semmin, hiszen még Larry Smith operatőri munkája is kiváló, bár itt-ott azért kiviláglik a CGI, ami kissé komikussá teszi az adott jelenetsort, de még így is sikerült egy tisztességes pszichothrillert összehozni. A magas költségvetés pedig azt tette lehetővé, hogy ne csak Londont lássuk madártávlatból, hanem egzotikusabb helyekre is eljussunk, ezzel is kiterjesztve Luther hatáskörét és az univerzumot, mivel az eredeti széria a maga kamaraszerűségében már kimaxolta a lehetőségeket.

Idris Elba mint Luther főfelügyelő mit sem veszített karizmájából, hozza a tépelődő, mások szeretetéért küzdő magányos farkas szerepét, ám ezúttal a saját bőrét is mentenie kell ahhoz, hogy a magasszintű igazságérzetével képes legyen kézre kerítenie és lehetőleg rács mögé juttatnia az Andy Serkis által zseniálisan megformált David Robey pszichopata techmilliárdost, aki azzal veszi rá gyanútlan áldozatait kegyetlenségek elkövetésére, hogy sötét titkaikat kifürkészve megzsarolja őket. Serkis játéka eltúlzottnak is tűnhetne, ha nem vennénk figyelembe azt, hogy ilyen alakok simán mászkálnak körülöttünk és a megjátszott nyájasságuk ellenére fonák megfontolásokból adódóan csűrik maguk köré a gyengébb lelkületű emberpéldányokat. Kiváló választásnak bizonyult az új főfelügyelőnek a Cynthia Erivo által életre keltett Odette Raine is, akit először, mint szabálykövető hivatalnokot ismerünk meg, hogy aztán a történet előrehaladtával, személyes érintettsége révén átértékelje, vajon egy emberélet megmentése, ami itt elsősorban a lánya, előrébbvaló-e mint a lefektetett szabályokhoz való szigorú ragaszkodás. E dilemmát maga Luther oldja fel benne, mégpedig egy olyan sikátoros jelenetben, aminek láttán csettintünk a nyelvünkkel, hiszen nemcsak hogy ízlésesen és patikamérlegen megkomponált jelenet, hanem jelképekkel is operál – be a csomagtartóba, ki a csomagtartóból. Hozza a lutheres megoldást. Említést érdemel még a korábbi főfelügyelő, ma nyugdíjas idejét töltő a Dermot Crowley által megformált Martin Schenk is, aki azt mutatja, hogy az öregember nem vén ember és jól jön még a tapasztalata a fiatalokat kiegészítve, mondván, ismeri ő még a dörgést, hogyan kell egy őrültet elkapni.

Fontos megjegyezni, hogy ez a Luther film bár a szélesebb közönségnek készült, és a látványvilágát is ahhoz igazították, nem lett eltúlzott, vagy éppen szériaidegen. Amikor azt említettem, hogy nem spóroltak semmin, akkor a Jurassic Park univerzumra utaltam, ahol valahogy a technika fejlődését olyannyira az eredeti sorozathoz idegenül helyezték be, ami itt, a Luther-A lemenő nap filmnél teljesen szervesen kapcsolódott. Csak nézzük a párhuzamot: a Jurassic Worldben szinte csak skanzenként és részletelemként van jelen az eredeti eszköztár, míg Lutherben kihasználják rendesen (lásd vonalas telefon) és mindemellett az egyszerű mobiltelefon mellé az okostelefonokat is úgy belehelyezték, hogy nem kelti az idegenség érzetét. Vagy a már nyugdíjas főfelügyelő nem teng-leng elveszetten önmaga karikatúrájaként a modernségben, míg a Jurassicban a korábbi ikonikus hősök szinte kiesnek a környezetből és esetlenül rohannak, lopóznak és harcolnak a dínókkal. A másik jó érv a Luther mellett, hogy a színek kombinációja is organikus, hiszen a sötét, komor és szinte fakó London mellett megjelennek az otthon melegét, a kényelmességet és meghittséget sugárzó mélyebb tónusok, amik nem váltanak át irritálóan mintha videóklipet néznénk, hanem finoman kúsznak be a jelenetekbe. Akárcsak a hideg felületek és szó szerint hideg terek is olyan látványt nyújtanak, hogy még a sokat látott néző is tátott szájjal figyel, mert teljesen leköti, beszippantja.

Ám nemcsak a nagy, látványosabb jelenetszekvenciák miatt élvezetes, hanem a készítők meglehetősen részletgazdagon, és minden apróságra odafigyelve jelképekkel is jól megpakolták a két órás filmet: legyen akár a jég alatti jelenet, a régi idők hangulatát idéző aréna, ahol a nézők kisképernyők által vannak jelen, a tűzzel való játék, a rituálisan bemutatott gyilkosságok, a Piccadilly Circus (és annak ellentétpárja a jégvilági aréna), illetve a különféle kiegészítők, mint az új főfelügyelő norvégmintás felsője Norvég területre érve, az ajtófélfába beleszakadt afrohaj és lehetne tovább sorolni azon izgalmas részleteket, amik cizelláltabban hozzáadnak a Luther-film hangulatához.

Mi az ami nem jó? Az elvárások, az előítéletek a nézők részéről. És a felszínesség. Mert Luther eleve a gondolkodó, morfondírozó és intelligenciával győző zsaru. Itt egy fokkal, vagy több fokkal emelték a tétet és egy izgalmas világba helyezték az alkotók, amivel az ingerküszöböt is megemelték. Akik a régi, fondorlatos és kimunkált agymunkára összpontosító és azt megjelenítő alkotást várnak, azok csalódni fognak, mert ez a Luther már nem teljesen az a Luther, mondhatni ez a Luther 2.0. Ez azonban nem hogy árt, hanem csak használt és hozzáadott az élményhez, mert minden érzékszervet lekötött – bár az röhejes kissé, hogy a meztelenség bemutatásával szemérmesek voltak az alkotók, míg az agressziót és brutalitást olyan érzékletességel mutatják meg, hogy azt még Stephen King is megirigyelhette volna.

És lehetne sorolni a Luther – A lemenő nap erényeit és rendkívüli megoldásait, amiket bár láttunk már korábban, tehát nem forradalmi újítások, de a Luther-univerzumába beemelve izgalmas jövőt ígér. Nagy meglepetés lenne, ha nem készülne folytatás a filmből, ugyanis roppant nagy közönségimádatnak örved, hiszen az első héten több mint 66 millió órányi nézettséget produkált.

Borka Roland