Brad Pittet is megnyomorgatja a magány

Nemcsak a kozmoszban érzi az űrt, hanem önmagában is. Mélyen, sötéten és egykedvűen.

Élni és szeretni, vagy bezárkózni és meghalni. Eme hamleti dilemmát boncolgatja az Ad Astra – Út a csillagokba című film, amelyet James Gray rendezett és a főbb szerepekben Brad Pitt, Tommy Lee Jones, Ruth Negga, Liv Tyler, és Donald Sutherland látható.

Monodrámának lehetne tekinteni, mivel leginkább a Brad Pitt által alakított Roy McBride asztronauta belső és külső utazására összpontosít. Az egykedvű McBride számos űrbéli küldetésen van túl, és az univerzum hidege a kapcsolataiban is megnyilvánul, egyre inkább elidegenedik párjától, akit Live Tyler alakít és önmagát helyezi világegyetemének közepére. Semmi se tudja őt kizökkenteni látszólag lelki nyugalmából, mindent elzár, elfolyt és lényegében rezzenéstelen arccal tűr és elvisel mindent, még egy űrbéli balesetet is. Élő holt. Ez a zombiság azonban megtörni látszik, amikor egy titkos űrküldetés miatt feladja addigi létezésének origóját és nekivág a Naprendszer távoli pontjára, hogy felfedezze kint és bent azt az igazságot, amely mindannyiunkat foglalkoztat: apánk bűnei miatt szenvedünk? Vajon rátalál több évtizede eltűnt apjára és továbbra is ragaszkodni fog önnön magányához, vagy sikerül neki leküzdenie belső démonait és meglátni a fényt? Minderre választ kapunk a kétórás sci-fiben.

Az egykori sármos szépfiú, Brad Pitt egy érett színésszé lett, akinek nem okoz problémát mimikával is érzékeltetni, megfelelő ember a megfelelő helyen. Önmarcangolása és annak kivetítése igazán parádés színészi játéknak minősül. Nem véletlenül több kritikus is Oscar-t remél ettől – bár az év másik nagy dobása, a Joker Joaquin Phoenix miatt még megszorongathatja ezt a pozíciót. Pitt fokról fokra mutatja meg egy ember belső vívódásából fakadó elszántságot, és amikor szó szerint az egész világa szilánkokra hull, újfent nekigyűrkőzik, és átlépi önmaga árnyékát. Jöjjenek bár útjába holdkalózok, aszteroidák, mutáns páviánok, rendezetlen szocpolitikai helyzet – minduntalan talál kiutat. Így építi fel az egész karaktert, ami a szemünk előtt jut el a horizontig és jóval azon túlra, hogy saját életét és a fennmaradt emberiséget megóvja a teljes pusztulástól. Végül pedig örökérvényű igazságot fogalmaz meg, amely még sokáig a fülünkben fog csengeni.

A direktor és Ethan Gross által írt forgatókönyv szinte patikamérlegen készülhetett, de a steril környezet mellett mélyen emberi mondanivalókat fogalmaz meg, ami leginkább a főhős belső monológjaiból kiviláglik.

Nem kisebb megformálásra vállalkozott Tommy Lee Jones is, aki ugyan rövid ideig tűnik fel, de amikor jelen van, szinte lejátsza Pittet a vászonról, és remekül hozza az öreg, de attól még rafkós kozmonauta karakterét. Donald Sutherland se vállalt nagyobb szerepet, de jelenléte úgy kiegyensúlyozza a rideg és mogorva Pitt karakterét, hogy kettejük jelenetei egészen új szintre emelik a filmet.

A hosszú snittek és a vontatottnak tűnő képsorok, amiket Hoyte van Hoytema-nak köszönhetünk, aki világos-sötét kombinációjú felvételeivel is lenyűgöz, elmerülünk a súlytalanságban. Ez aztán kiváló kiegészítést kap Max Richter zenéjétől, amely különös csillagközi utazásra hívja a nézőt. Kifejező hangkulisszát alkotott a zeneszerző.