Adam Driver emberszerű űrlényként harcol a dinókkal – 65 kritika

Fantáziába oltott sci-fi kalandfilm a hatvanöt millió év előtti Földön.

A Hang nélkül alkotóitól és Sam Raimi producer felügyelete alatt készült el a 65 című film. Hirdették nagy erőkkel az új dinós filmet, amit megbolondítottak egy kis high tech-es futurisztikus világgal és meglehetősen jó látvánnyal. Hogy történetet nehéz volt rittyenteni hozzá, az ma már világos.

Nem mondhatni, hogy nagyon mellényúltak volna a 65 horrorisztikus pillanatokat is okozó kalandfilmmel, hiszen a Jurassic Park óta tudjuk, vérszomjas dinoszauruszokkal minden filmet el lehet adni. De tényleg mindet. Scott Beck és Bryan Woods készítők érzékelhetően szerettek volna valamit kezdeni a Jurassicos egyeduralommal, főleg, miután hangzatosan bejelentették, egy időre lepihen a dinós szaga.

Itt jött a képbe – szó szerint – pár jelenetvízió, ami papíron olyan jól mutatott, hogy azonnal nekiveselkedtek és hozzáépítettek egy igazán sok lehetőséges világot.

Egy távoli bolygón élnek emberszerű űrlények, és szinte ugyanolyan gondokkal küzdenek, mint az emberek – vagy tán egy különleges emberi faj lennének? Az űrbéli világról nagyon keveset tártak fel, csupán egy tengerpartot látunk fura formájú sziklákkal, és videóüzenetben parányi szobarészleteket, hangulatesszéket kapunk.

Adott egy meglehetősen erős karakterszínész, Adam Driver személyében, aki ha telefonkönyvet olvasna fel, az is karizmatikusan jellegzetes lenne és élvezhető. Ebben a filmben sincs panasz az alakítására, akárcsak színésztársára, Chloe Colemanre. Tudjuk is hát le azt a részt, ahol a színészi kvalitásokat dicsérjük, mert kettejük kapcsolata egészen jó dinamikájú, az arcjátékok meg úgy az egész kémia kettejük között jól működik. De ez a két szereplőt dicsére, és nem a színészvezetést.

De miről szól a 65 című film? Nos, van egy csillagközi taxisofőr, aki most egy kétéves expedícióra indul, hogy elegendő pénzt gyűjtsön beteg lánya kezelésére, csakhát a hazatartó űrúton a hajója egy meteorzáporba kerül, minek következtében balesetet szenved. Nem is akárhol, a Földre érkezik, éppen akkor, amikor a dinoszauruszok uralják a világot. De azt se sokáig. Merthogy a Föld felé érkezik egy aszteroida, ami tudvalevően a dinók kipusztulásáért járult hozzá. Persze, kezdetben a főhősünk még gyötrődik, saját életére törne, amikor is meggondolja magát és közben rátalál egy túlélőre, egy kilencéves, ismeretlen nyelvet beszélő kislányra, Koa-ra. Elhatározza, hogy a tizenöt kilométerre lévő sziklacsúcson lévő mentőhajóhoz mennek, hogy a mentőkabinnal elhagyják az apokaliptikus jövő előtt álló bolygót. Közben pedig különféle ragadozó dinók akarják felzabálni őket, de szerencsére mindig kéznél van egy kis hight tech fegyver, és ha más nem, hát egy kis leleményesség is belefér.

Ahogy halad előre a másfél órás film története, úgy kezdenek egyre nagyobbakká és veszedelmesebb fenevadakká válni az őslények, akik elég sokan lehetnek kis területen – a tízkilométeres rádiusz nem olyan nagy – és megtalálják hőseinket, akik valamiért elég hangosan hívják fel magukra a figyelmet.

A látvány elragadó és pompás, nem kell szégyenkezniük az animált megoldásokért, a világot is kellően jól ábrázolják, nincs hiba a támadási módszerekben és a dinoszauruszok életre keltésében.

A történet viszont kiszámíthatóan gyenge és kevésbé csavaros, az eljutunk A-ból B-be, miközben különféle ősi szörnyek törnek az életünkre, nem ad kellő izgalmat az egészhez. Driver gyötrelmei ugyan látszódnak és a kislány karakterfejlődése is adott, mégis, a sztoriban nincs kellő kraft ahhoz, hogy egy igazán ütős film legyen.

Ha azonban valaki – talán nincs is élő ember, de ha mégis – nem látott volna dinós filmet, akkor első próbálkozásnak még a frászt hozó jelenetugrások is kellő izgalmat adhatnak, de egy Jurassic-mozikhoz szokott nézőnek bizony hiányérzete támad. És ezen nem tud segíteni még a Danny Elfman alkott zene sem, ami pedig szervesen kapcsolódik a képi világhoz.

Mindhiába, sajnos ez a film, bár korrekt minden téren, mégsem tud a nézői ingerküszöb fölé emelkedni, nincs meg benne a hűha-faktor. Pedig megvolt a benne a potenciál és egy ütősebb forgatókönyvvel, alkalmasabb rendezővel többet is ki lehetett volna hozni belőle. Ez egy erősen közepes film, és inkább a tévébe való semmint a nagyvászonra – aki viszont kivár, és kisebb képernyőn tekintené meg, annak azt tudom javasolni, hogy nem marad le semmiről, ha úgy fogja megnézni.

Borka Roland